Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)

2000-08-31 / 34. szám

4. oldal XII. évfolyam 34. szám Zsillé Gábor Utószezon Csak a nyugdíjasok maradtak hátra, a kényelmes, lelassult öregek. Az Intézeti gyerekek és a kert. Az öregúr minden délután, négy és hat óra között, sétálni viszi a kutyát, kedves, elaggott vizsla, kissé hullik a szőre, kissé már vak. Együtt keringenek az utcákon, két kisöreg, gazdi és eb, végül is ki sétáltat kit? A póráz melyik végén a főnök? Az öregúr később kiül a teraszra, mély és fedett fészek, villanyfény mellett beszélgetnek, csupa ősz fej, csorog az alkonyat - Csorog az évszak. A tóparton élénk a szél, a túlpart fényei fogynak, a hullámok korlátlan urak. Csöndben érsz haza, az asztalon kanosé­ban bor, tálcán szőlő és szilva, vázá­ban vadvirág, a gesztenyefa lombja még sűrű. Dzsessz és gyertya mellett kora hajnalig írsz, mindenről, amit látsz. Délután elutazol. Mindennek vége. I Paksi Hírnök I Vak* rliM t* a környék lapja I ' ' ■' Zene, zene, zene az Evangélikus Templomban Augusztus 21-én este újabb „muzsika-gálának” örülhet­tünk városunkban. A zsúfolá­sig megtelt templomban a Magyar Virtuózok Kamara­­zenekara - Szenthelyi Mik­lós Liszt-díjas hegedűmű­vész vezetésével - és Gregor József Kossuth-díjas opera­énekes közreműködésével egy gyönyörű estét kapott Paks város zenét szerető kö­zönsége. A hangszerek számára irreá­lis forróságban szólalt meg a muzsika egységes és tiszta szépséggel. A. Vivaldi (1675- 1741) a-moll kettősversenyével indították műsorukat, amely­ben a szólót Szenthelyi Mik­lós és Kovács Anikó játszot­ta. Az első tétel recsitáló jelle­gű előadása, a két hegedű szó­lamának azonos „fontossága”, a hangszerek és hangszercso­portok közötti „beszélgetés” zsongásában a szólisták csak akkor és csak annyira vonták magukra a figyelmet, amennyi­re a „muzsikáló kedv” ezt megkívánta. A második tétel largo jellegét a két hegedű és a szólamok egymást segítő zenei áradásában, a fel-fel villanó dí­szítések gyöngyözóen pergő, barokkos vibrálásai még in­kább kiemelték, ezzel ragadva magukkal a közönség érzéseit. A harmadik tétel pergőén ker­­getődző szólamaiban a hallga­tó alig volt képes követni a két szólóhangszer „váltásait”, mert varázslatos száguldása­ikkal szinte megbabonázták hallgatóságukat. Gregor József „színre lépé­se” W. A. Mozart (1756-1791) két jól ismert áriájáéval, már eleve várakozás teli hangu­latot teremtett. Az „Unó baccio di manó” kissé vibráló és talán nem minden „életfintor” nélkülisége a mű­vész egyéniségével teljesen összesimulva az első hangtól derűssé és mosolygóssá tette az interpretációt. A másodjára felcsendülő „Io ti lascio” c. ária lassú hömpölygése, témá­jának vissza-visszatérése, méltóságteli muzikalitása és a művész legbensóbb emben „kitárulkozása”, szinte egyet­len és oszthatatlan egység­gé gyúrta össze a tetemben lévő embereket. Még e varázs hatása alatt vol­tunk, amikor ismét a két szó­ló-hegedűs lépett elő J. S. Bach (1685-1750) d-moll ket­tősversenyének előadásával. Míg a Vivaldi mű a barokk muzsika játékos szépségét adta számunkra, addig e szintén Sokan várták a könyvtárnyitást Nullus est über tarn malus, ut non aliqua parte prosit — vagyis: Semmi könyv sem annyira rossz, hogy valamit ne használjon — írta nem egé­szen kétezer évvel ezelőtt az ifjabb Plinius. A diákok is rájöhettek erre, hiszen már hetek óta készülnek az is­kolakezdésre - derül ki a vá­rosi könyvtár forgalmán. Igencsak kapósak a kötelező olvasmányok, s a nebulók va­lósággal egymásnak adják a kilincset. Igaz, nem sokan bír­ják a benti harminckét fokos hőséget, az olvasóterem egye­lőre még nincs igazán kihasz­nálva, ezért legtöbben inkább kikölcsönzik a könyveket. El­kelne tehát a légkondicionáló berendezés (ott is) - tesszük hozzá csöndben. Tóth Ferenc országgyűlési képviselő' irodája Dózsa György út 51-53. I. em. Telefon: 310-465 Irodavezető: Hum Péterné Ügyfélfogadás: hétfőn 10-16 óráig, csütörtö­kön 8-10 óráig. A könyvtár egyébként idén — dokumentum­beszerzésre - hárommillió fo­rintot kapott az önkormány­zattól, s ez az összeg ahhoz elegendő, hogy az újonnan megjelenő könyvekből egy­­egy példányt a polcra tegye­nek. Ez alól csak a kötelező és az ajánlott irodalom számít kivételnek: ezeket ugyanis esetenként két-három pél­dányban is beszerzik. Az egy hónapos nyári szü­net nem telt munka nélkül a több mint kétszáz éves épület falai között: takarítottak, ren­det raktak, augusztus elsejétől pedig frissen festett falakkal várják az olvasókat. Az 1982- es, majd tizenkét évvel ké­sőbb, az 1994-es renoválás során elvégezték ugyan a na­gyobb volumenű munkákat, az épület állagát azonban - az anyagiaktól függően — folya­matosan igyekeznek megőriz­ni. Az elmúlt hetekben példá­ul megjavították a csatornát, a külső burkolat hibáit és a le­szakadó lábazatot. — Az önkormányzatnak kö­szönhetően egy kis pénzre is sikerült szert tennünk, emel­lett persze folyamatosan fi­gyelemmel kísérjük a külön­böző pályázatokat — mondta Herczeg Ágnes, a könyvtár igazgatója. - Jelenleg például éppen a telematikai pályázatra várjuk a visszajelzést. Herceg Ágnes hozzátette: kollégáival együtt már az őszi, hagyományosan október első felében zajló könyvhetekre készülnek. mollban megírt alkotás a zene határtalan sokszínűségét és kérlelhetetlen rendjét csil­lantotta meg. Bach mindent tudott, amit tudni lehetett a zenéről, ám azt is, amit valaha is tudni lehet majd e művé­szetről. Nos, pont ezért tűnik annyira „mérhetőnek” és min­denki számára megérthetőnek zenéje. Ez az átláthatóság azonban csupán „hiedelem”, mert e „zenei fejedelem” a kifejezések oly mélységeit kínálta fel, hogy a zenekar, mely valóban virtu­ózok együttese, a hangjegyek mögött felsejló melódiákat oly „harmónia-rendszerben” dolgozta fel, melynek szabad­sága számyalóvá tette a mű­vet és megszólaltatóit. A hangszerek (a hőség ellenére) oly tisztán és boldogan szár­nyaltak, melyben már a való­ságosan önfeledt „öröm­zenét” érhettük tetten. A szó­lók és szólamok olyan váltáso­kat „játszottak” már-már ma­guknak s nyilván nekünk, ame­lyekben már képtelenség volt a primárius és szekundáns, vagy a „kísérő” zenekar szólamai­ban megtalálnunk a „vezető szólamot”, de a témák fergete­ges kavalkádjában talán nem is akartuk. A csoda a zenészek szemében csillogott, amint követték mesterüket, szemé­nek villanásait, vonójának „repítő” mozgásait. Nos ez volt maga a Bach muzsika. A meghirdetett műsorral el­lentétben sajnos nem hallhat­tuk az É-dúr hegedűversenyt. Sietve teszem ehhez hozzá, hogy a közel 40 C°-os hő­mérsékletben és a rendkívüli páratartalomban egy ilyen produkciót „megkívánni” a művésztől embertelen lett volna. (A hangszer ilyen igénybevételét sem lehetne indokolni.) Talán pont ezért volt élmény ismét Gregor József újabb fel­lépése. G. F. Händel (1685- 1759) „Xerxes” művéből a largót hallhattuk. Az ária szin­te felkínálja az oratorikus meg­oldást, amelyez mind az éne­kes, mind a zenekar bensősé­ges szeretettel, mintegy a zené­ben „feloldódva” árasztott re­ánk. A lassú és méltósággal telített zenei megközelítés a művész zenei sajátja, s ezért éreztük oly nagyon is hiteles­nek. Majd műsorára feltette a koronát azzal, hogy a „nagyon is ismert” művei, Schubert (1797-1828) „imájával” búcsú­zott. Mintha fohászkodni akart volna (tán akart is!), lehe­letként hagyva el ajkát a hang, megszólalt: „Ave Maria”. A hatalmas teret is betöltő orgá­num, a vidáman játékos mű­vész-kedv teljesen megszelí­dült, átlényegült, hiszen va­lóban az Isten-anyához szólt, imát rebegett. A hely és muzsi­ka úgy talált egymásra e falak között, hogy sok-sok szem­pár szegletében könnycsepp csillogott. Ha lehet fokozni a „szépet”, akkor a koncertet befejező Mozart: „Kis éji zene” c. kom­pozíciójának virtuóz megszó­laltatásával e zenekar mesteré­nek keze mozgására, szemének rezdüléseire, vele eggyé olvad­va egy csodálatosan játékos, gyermekien bájos és ezzel együtt egy hallatlanul fegyel­mezett „muzsika áradatot” al­kotott. Ez a briliáns virtuo­zitást minden tagjában hor­dozó, s a magabiztos, de a zenét alázattal megközelítő együttes valóban gyönyörű estet adott nekünk. Majd jött a ráadás. Weiner Leo (1885-1960) Divertimen­­tójának I. tétele szólalt meg. Ez a magyar, verbunkos mu­zsika ebben a hangulatban pontosan annyit jelentett, hogy a szemekből kivillant: „jó magyarnak lenni!” Az már szinte természetes, hogy ezek után a zenekart nem engedte le a pódiumról a közönség. A „kikövetelt” II. tétel csak fokozta a forró ságot, mely ekkor már a szívekből áradt mindenfelé. A közönség tombolt, s a zenészek „menekülőre” fogták a dol­got, amikor Szabó Vilmos tiszteletes úr azzal könyörög­te vissza a kottákhoz a művé­szeket: „ha még egy ráadást adnak, akkor szabadon elvo­nulhatnak”. Félre a tréfával, felcsendült a III. tétel is, mely valóságos fergeteges zárás­nak bizonyult. Úgy véltem, s vélem most is, akkor minden­ki „belső boldogsággal” a szí­vében távozott. Köszönet a rendezőknek a fáradságért, köszönet a szerve­zőknek, amiért sikerrel „megszerezték” nekünk e gyö­nyörű estre ezt a zenekart és a művészeket, s köszönet a hely­nek, mely ezekben az órákban a „szépség táplálékának” adott hajlékot. Dr. Rosner Gyula Szeptemberi programelőzetes: Szeptember 15-16-17.: Határon tú­li diák művészeti csoportok találko­zója a Városi Művelődési Központ­ban; Szeptember 30 - október 01.: A Vak Bottyán Gimnázium 55 éves ju­bileuma. ' Jooo

Next

/
Thumbnails
Contents