Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)
2000-08-17 / 32. szám
6. oldal XII. évfolyam 32. szám Erdélyt bíztam rátok... írták: román. El is siratják mindegyre! Olasz ismerősünk — talán mondanom sem kell — csalódottsága határtalan volt. Persze, Amerikában - tűnődöm - minden másképp lenne: egy szemfüles vállalkozó megépítené Dracula Land-et, amely évente több millió látogatót fogadna, s a vállalkozás bizton fellendítené a román ipart. Mi lesz holnap? Magyarba. így mondják azt, hogy Magyarországra, s legtöbbször a „voltam dolgozni”, vagy a „megyek dolgozni” összefüggésben hallható. Egyik ottani ismerősöm szerint kétféle ember létezik: olyan, aki éppen Magyarba van, és olyan, aki most készül Magyarba menni. Ez korántsem jelent végleges letelepedést: ki-ki tehetsége, I Paksi Hírnök Pak* ráro* tt a környék lapja — Szárcsa ne! - hangzik fel a mellettem ülő kocsis pattogó hangja, s mintha csak önmagának válaszolna, csettint egyet ostorával. Nyomatéknak is szánhatta, még inkább mondat végi felkiáltójelnek. Az engedelmes ló — értvén a grammatikát, és érezve az ostor csípős ízét - ügetni kezd. A kocsis megszokott mozdulatait elnézve újabb bejegyzéssel vagyok kénytelen bővíteni hiányosságaim amúgy is bő tárházát, s konstatálom, hogy a fogathajtáshoz sem értek. No, nem úgy van az! Néhány perccel később már kezdem megbánni, hogy átvettem a gyeplőt, s most nekem kell irányítani ezt a csupa izom, félvad paripát, mely mintha csak megérezte volna, hogy egy városi ül a bakon, egyre féktelenebbül dobálja patáit. — Szorosabbra azt a gyeplőt! - pattint a kocsis újabb szavakat, ezúttal felém, én pedig az ostort nézegetem, s azon morfondírozok, hogy A Békás-szoros A Gyilkos-tó tegyek-e pontot - amúgy kocsis módjára - a mondat végére. Így vágtatunk hármasban, valahol Erdély szívében, Székelyföldön 2000. egyik forró júliusi délutánján: Szárcsa, Feri meg én. Dracula A falubéliek mesélték, hogy néhány évvel ezelőtt egyik olaszországi ismerősük azért jött „Transzilvániába”, hogy láthassa Dracula szülőhazáját. Ez Erdély - mondták, mindhiába, s éppen ezért a Székelyföld elnevezéssel már nem is próbálkoztak. Errefelé dolgos, istenfélő népek élnek, dehogy van itt Dracula, még csak az kéne! De hát ez Transzilvánia! - makacskodott a tálján, s bizony ráment néhány nap arra, hogy megmagyarázzák: a románok lakta rész még jó néhány órányi autóútra van ide. Itt olyan székelyek laknak, akik még csak nem is tudnak románul, pedig a buletinjükbe (személyigazolványukba) azt ideje és rátermettsége szerint munkát vállal, majd hazamegy. Az otthon az mégiscsak otthon, s a székelyföldiek jól tudják ezt. Tény, hogy az infláció még mindig igen magas, a pénz - ahogy arrafelé mondják - „kifolyik a kezünk közül”, nem elég semmire. A társadalmi különbségek egyre nőnek: sem annyi koldust, sem annyi luxus autót nem láttam, mint Romániában. — Aztán hogy s mint élnek errefelé? — kérdeztem néhány nappal ezelőtt újdonsült székelykeresztúri ismerősömet. Ahogy kimondom, már meg is bánom, hiszen banálisnak tűnhet a kérdés, mely inkább beszélgetésünk fonalát hivatott felvenni. Sze’, láthatod! - hangozhatna a válasz, s ha ennyit se mondana, elég lenne szétnéznem. Gondterhelt arcok, munkába siető emberek, aggódó anyák, kétségbeesett nagyszülők: Mi lesz holnap? A románok lakta országrészben a főutak minősége kifogástalan, ám ahogy Székelyföld felé vesszük az A békási oltárkő. A kereszt helyén 1990 előtt még ötágú csillag volt. irányt, csalódnunk kell: döcögünk, egyre jobban zötykölődünk s bizony a féltengely bánja, ha nem figyelünk eléggé. Székely-udvarhely belvárosában található egy, a koszovói háborús övezetet idéző, félkész állapotában is félelmetesen leromlott tízemeletes ház. Ez Dracula vára! - kiáltok fel szinte önkéntelenül, ám kísérőm egy kevésbé misztikus válasszal szolgál. A rossz utakért cserébe — mondja mosolyogva, s hozzáteszi: Itt laknak a román rendőrök, akiket a nyakunkra raktak. Farkaslaka „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” — írta Tamási Áron több mint száz évvel ezelőtt, s bizony a székelyek nagyon jól tudják, hogy a „vaíahol” nem „akárholt” jelent, hanem a szülőföldet, Erdélyt. Erdély... Sokatmondó, titokzatos, varázsos szó. Jelent történelmet, legendát, fájdalmat, bánatot; egyszerre idéz álmot és valóságot, mosolyt és könnyeket... Fájdalmasan szép föld, gyönyörű vidék, az istenek múzeuma. Erdélyt bíztam rátok... Csendes elmélkedésemet Tamási Áron sírjánál egy turistabusz zavarja meg. Magyarból jöttek. Elgémberedett lábakkal, csillogó szemekkel szállnak le, ki a hoszszú utat sokallja, ki pedig a látvánnyal vigasztalódik, miközben az idegenvezető magyarázni kezd. A monoton szöveget akaratlanul is hallgatni vagyok kénytelen. Vajon az idegenvezető elmondja-e milyen is valójában az ízes székely beszéd, milyen érzés a kukoricaháncs-szagú ágyban aludni, a kapuban esténként a csordát várni, s utána puliszkát enni? Elmondható-e? Van-e rá szó, van-e rá idegenvezető? Mire a képzeletbeli kérdéssor végére érek, máris buszra szállnak, de még hallom a vezető harsány hangját: A következő megálló Korond, ahol lehet mindenfélét vásárolni! Benzingőz, por, aztán ismét csend. Mindenfélét. Farkaslaka csöndes utcáin sétálok. A hegyek alján elnyúló s „kidőlt virágszálra” emlékeztető faluban a kaptató utcák és szelíd lejtők, erős színekben pompázó s „körbefutó” tornácos házacskák előtt barátságos öreg bácsik beszélik meg rendre a világ dolgait. Petőfi Sándor szobra Székelykeresztúron Amúgy egyszerűen, csendesen, a maguk módján. A magamfajta persze sok érdekeset hall ki a beszélgetésből: fanyar humort, évtizedek tapasztalatait egy-egy mondatba sűrítve, és persze lexikonok tartalmával felérő falusi bölcsességet. Néhány évvel ezelőtt — a jó szerencsémnek köszönhetően - egy székelyharisnyás, kalapos, bajszos öreg bácsival beszélgethettem. Mesélt erről is, arról is, de sokszor csak hallgatott, s hümmögött sokatmondón. A jó öreg „szivarazott”, én pedig elnéztem: hol szikár alakját, mosolygós szemeit, ráncoktól barázdált homlokát, hol
