Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)

2000-07-27 / 29. szám

2000. július 27. 7. oldal Egy fénykép margójára A Magyar Királyi Földműve­lésügyi Minisztérium téli gaz­dasági tanfolyamának 120. szá­mú résztvevői komoran néz­nek a fotómasina lencséjébe. A gép kezelője nemigen kiált­hatta azon az 1942-es téli na­pon, hogy: „Itt repül a kisma­dár, mosolyogni tessék, csíííz!” Komoly tekintetek, gondterhelt arcok, össze­ráncolt homlokok alól ki­bukkanó pillantások, ösz­­szevont szemöldökök - íme a krónikás összegzése most, ötvennyolc észtén dővel később. Hideg lehetett. Ahogy a képet nézem, egy-egy arcon afféle mo solyfélét vélek fölfedezm, vagy legalábbis annak ha lovány nyomát, de hosszas szemlélődés után rá kell jönnöm, hogy ez is inkább afféle illemből, a masinisztá­nak, s a társaknak, mintsem az utókornak szóló tompa kis vo­nás. Amott végig felgombolt mg, egyszerű szabású öltöny, vékonyka kabát, itt nyakken­dő, úri szabónál készült pré­mes gallérú felöltő. Előbbiek tisztelettudón állnak, utóbbiak az első sorban, méltóságuk tu­datában ülnek egyenes derék­kal, feszesen. Kackiás bajusz ott, sima, borotvált arc emitt. Egyvalami azonban közös bennük: a második világhábo­rú és Európa kellős közepén, a Duna mentén, itt Pakson néz­nek farkasszemet a masina lencséjével és a történelemmel. A jobb fölső sorban a kala­pos Bágyi Ferenc áll. Akár mosolynak is nevezhetnénk azt a szája szegletében megbú­vó kis görbületet, én azonban inkább az élet adta derűt, egy­fajta csendes reményt látok tükröződni arcán. Mint kide­rül, meglátásom helyénvaló. Tizenöt éven keresztül, 1930- tól 1945-ig katona volt, harcolt Szerbiában, az olasz és az orosz fronton, sőt még fog­ságba is került, jövőbe vetett hite azonban élete végéig meg­maradt. Lányával, Eberling Jánosné Bágyi Rozáliával (aki a felvétel készítésekor mind­össze tíz éves volt) a fénykép­ről, s ezzel együtt a múltról, a történelemről, emberi sorsok­ról beszélgetek. — Édesanyám negyvenkét kilós asszony volt, sokat bete­geskedett. Abban az időben egy műtétért kétszázhetven pengőt kellett fizetni, s édes­anyámat háromszor operál­ták. Csak az arány végett mondom, hogy a paksi Fecs­ke utcai házat háromszázhat­van pengőért vették a szüle­im, tessék elképzelni! — meséli a tizenkilenc éve özvegy Eberling Jánosné, aki manap­ság is a Fecske utcában, a haj­dan volt szülői háztól néhány méterre lakik. Két felnőtt fiú­gyermek édesanyja, öt unoka büszke nagymamája. Az egész életében betegeske­dő édesanya tíz évvel élte túl a fényképen látható keménykö­tésű, erős testalkatú férjét, aki­re bizony olykor-olykor reále­helt a kaszás, s akár a paraszt­­ember aratás közben, a halál is dolgozott körülötte szorgal­masan: emberéleteket gyűjtött kévébe. Furcsa, s olykor bizony gro­teszk dolgokat produkál az élet! A múlt században, 1898-ban született, egyszerű földműves családból származó Bágyi Fe­renc Fejér megyéből nősült Paksra. Nem vetette meg a bo­rovicskát s a cigarettát sem, az már igaz. Élete során volt ré­sze jóban is, rosszban is, de bőven adódtak borzalmak is, leginkább a csatatéren. Aztán családja láttán az 1945-ben rongyokban hazatérő, mezítlá­­bas, sovány, szakállas, hallga­tag ember feledte a bút, a ke­serűséget, s mindazt a rosszat, amivel az élet eladdig próbára tette. „Legjobb, ha hallga­tunk...” — mondta később is, ha a háború szörnyűségei ke­rültek elő. A hit, a közös ima megnyugvást hozott, s mind­végig segített átélni a hétköz­napok keserűségeit. Nagy szegénységben köszönt rá a Bágyi családra az 1956-os esztendő. Itt Pakson is moz­golódtak ’56-ban - emlékezik vissza Éberlingné. A 6-os út mentén lévő szobrot a Kos­suth hajó segítségével akarták ledönteni, de nem sikerült. Annyit azonban elértek, hogy lekerült a szobor tetejéről a vörös csillag. De különben itt nálunk ’56-ban nem volt csú­nya világ... Csak szegénység és nyomorúság. A Bágyi famíliában nem volt ritka a száz éves kort megélt családtag, Bágyi Ferencnek azonban csupán hetvennégy esztendőt mért ki a végzete. Ez az idő azonban bőségesnek bizonyult ahhoz, hogy három leánygyermekét szeretetben, békességben, tisztességben fel­nevelje. íme egy elsárgult, hallgatag komorságával is sokatmondó fénykép üzenete. Csak re­ménykedhetünk, hogy ötven­nyolc év múlva a mi arcunkat, a mi múltunkat is hasonlókép­pen kutatják és fürkészik a kí­váncsi tekintetek, s a végső mérleg is ehhez lesz hasonla­tos. .. Miklós Imre Paksi Hírnök I Paks város it a környék lapja !| Dzsipszi jelentkezett elsőnek. Lassan mozdult a keze, szé­gyenlősen, aztán vállmagasság­ban megállt, mintha esküre ké­szülné.- Nem segélyt osztanak, pró­banéger! - röhögött fel Koltai - Minek sietsz, nem maradsz le semmiről!- Pofa alapállás! - csattant fel a csoportvezető hangja. - Más­sal szórakozzon Koltai, ha sza­badna kérnem. Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ez az egész egy nagy kövér vicc. Több ezren maradtak áram nélkül egy ro­hadt szigetelőporcelán miatt. Kórházak, üzemek állnak, maga meg iópofizik... Normális maga?- Buenosz bocsesz, főnök. Tényleg vérzik a szivem, a könnyék már a fenekemen is folynak. De ez a cigányfattyú itt azt hiszi, hogy a jo öreg Koltai apu tüstént maga alá ereszt egy jó kis bulitól, egy kis üdítő osz­lopmászástól. Ilyen hóviharban kifejezetten élvezetes dolog. In­kább az oszlopra mászok, mint otthon az asszonyra - nézett körül vihogva, de csak sápadt, komor arcok néztek rá vissza.- Menjenek, vételezzenek anyagot, aztán nyomás. De az­tán eszen legyünk, értettem? Csak semmi hősködés, semmi pofázás. Nem akarok fekete zászlót látni a székházon - mondta a csoportvezető és tün­tetőén belemélyedt a papírjaiba. A kissé viseltes terepjáró csak az ártéri erdő széléig vitte őket. A sofőr egész úton hallgatott, dülledt szemekkel bámult ki az el-elfátyolosodó ablakon a ka­vargó hóesésbe, amellyel re­ménytelenül birkóztak az ablak­törlők. Kiszálltak. A szél vonyitva vág­ta képükbe a havat, apró szúrá­sokat éreztek a homlokukon, szemüket alig tudták nyitva tar­tani a hókristályok megújuló, alattomos rohamaitól. A tomboló szél szinte elviselhetetlenné tet­te a hideget, lassan felkúszott lábszáraikon, befurakodott kurta bundájuk réseibe. Csendben araszoltak előre, nem beszéltek egymáshoz, mintha sajnálnák a szájukon kiröppenő meleget. A hatalmas kolosszus remegve dacolt betonlábain a szél roha­maival, a karnyi vastag vezeté­kek feszítésével, s mintha éne­kelt volna kínjában. Mély zúgás rezgett a levegőben, akár egy kitartott alsó hang a zongorán. Felértek az oszlop tövéhez, be­húzódtak a betonalapzat széltől védett hajlatába.- Lenn maradsz és biztosí­tasz! - Koltai hangja nem tűrt ellentmondást. - Felküldöd köté­len az új porcelánt, a régit meg ledobom. Fia valamit akarok, majd csipogok - csapott az ol­dalán lévő hordozható rádióra. - Mondjuk, valami belevaló roma­nótát, he? Dzsipszi hallgatott. Komótosan előszedte a szerszámait és Koltait figyelte, ahogy elindul fel­felé. Az első szintig, amely tíz méter magasan volt, korlát nél­küli vaslépcső vezetett, onnan már védőtartókkal övezve futott a létra felfelé. „Száztíz méter...” Megborzon­gott. Valami szégyenkezés-féle fogta el, hogy nem mondott el­lent a nagypofájú Koltainak, hi­szen mégiscsak ő jelentkezett először. Felpillantott. Koltai hernyóként araszolt fel­felé. Flunyorogva követte sze­mével s hirtelen azon vette ész­re magát, hogy szorítás költözik a mellkasába, szíve a magas­ban lévő ember lassú mozdula­tainak ritmusát veri. Csapai Lajos: Nagylesziillség Megreccsent a rádió. „Ott vagy még, csoki? Megy a kötél!“ Puffanva esett a hóba a meg­repedt szigetelő s néhány mé­terre tőle a kötél. Dzsipszi rá­akasztotta az új porcelánt, aztán beleszólt a rádióba. „Mehet, ügyelj a szélre, nehogy nekivág­ja az oszlopnak.” „Jól van nagy­okos, csak semmi majré, Koltai úr érti a dolgát.” Száraz kattanás. Dzsipszi nem tudta ugyan kivenni Koltai moz­dulatait, de saját izmaiban érez­te a százszor begyakorolt moz­dulatokat és fogasokat, ponto­san meg tudta volna mondani, melyik szerszámért nyúl éppen Koltai, de most hirtelen nyugta­lanság fogta el. Megmagyaráz­hatatlan, hideglelős nyugtalan­ság, hiszen Koltainak már vé­geznie kellett volna. „Mi van? Vétel!” Sustorgás. „VételP Abbamaradt a zúgás. Koltai hangja akadozott, alig értette. „Nem tudok... lemenni. Rosz­­szul vagyok... rosszul va..." Dzsipszi agya lázasan kutatott az ismeretek, tapasztalatok apró fészkeiben, de egyre kétségbe­esettebben tapasztalta, hogy a semmit markolja. „A mászólépcsőn csak egy ember férhet el... egyetlen egy. Az ol­daltartón nincs kapaszkodó, ott nem lehet öv nélkül kimenni... „Úristen, hát persze!” Agyában felpislákolt egy aprócska lámpa, először csak hunyorogva, aztán egyre tisztább fénnyel világít­va. „Hát persze! Az Öv!” Elérte az oldaltartó tövét. Tőle néhány méterre meglátta Koltait, arccal előrebukva feküdt a tar­tón, egyik lába ernyedten lógott a semmibe. „Pistar Nem érke­zett válasz. Bekattintotta övét az első keresztvasba, aztán sorra a többibe, míg oda nem ért a tár­sához. Nem kapkodott, nyugod­tan összekapcsolta a két övét, aztán húzott egyet magán. Az ötödik fogasnál tartott, ami­kor elkövette a hibát. Soha nem fordult még vele elő, de most megtörtént mégis. Talán a tartó­oszlop közelsége tette, vagy a vágyakozás a lent hagyott világ után. Lepillantott. Émelygés ütötte gyomorszá­jon, pedig sohasem volt szédü­lés, gyermekkorában nem álmo­dott sikoltozós, zuhanós álmo­kat. Most mégis kikerekedett pu­pillákkal bámult a mélység kitá­­tott szájába s egy pillanatra he­ves vágyakozás fogta el, hogy átzuhanjon a jeges űrön, ujjai már-már a fagyos levegőt mar­kolták... „Nem!" Szemei összeszűkültek, keze ráfeszült a vasra és áthúzta ma­gát az utolsó akadályon, majd megpróbálta Koltait a mászólépcső nyílásába igazíta­ni. Erős rántás jelezte, hogy a terv sikerült, társa alatta függ az összekapcsolt övékén. Már majdnem a második szint­hez értek, amikor azt érezte, hogy öve átcsúszik a térdén. Rémült kiáltást hallott, s egy hosszú másodpercbe tellett, míg rájött, hogy a saját hangja az. Testét nekifeszítette a vedőbor­­dáknak, összegörnyedt az erőfe­szítéstől, hogy az övét vissza­húzza. A siker felvillanyozta, testrészei, mintha csak egy pre­cíz gép alkatrészei lennének, csak a leggazdaságosabb moz­dulatokat végezték. Váratlanul sós ízt érzett a szá­jában. „Vér?” - rándult meg sze­möldöke. Sírt. Hangtalanul, alig rezdülő vállal, könnyei nyitott szájába folytak. Hirtelen pehelykönnyű­nek érezte a testet, tudta, hogy Koltai már földet ért, aztán meg­billent előtte a horizont, arccal előrebukott a hóba, ujjai bele­markoltak a fehérségbe. Egy hosszú pillanatig feküdtek így egymás mellett, aztán Dzsipszi megpaskolta Koltai arcát. A férfi megmoccant, kinyitotta a sze­mét. „Testvér...” - suttogta - „Testvérem...” A rádióban abbamaradt a sus­torgás. „Itt a központ. Mi történt, Koltai? Jelentsen! Vétel!” Koltai a fejét rázta . Dzsipszi megértette, lenyomta a gombot és rekedten belesuttogta. „Meglátogattuk az Úristent” - és fáradtan rámosolygott Koltaira. co Afész PAKS Folyamatos akciókkal, kedvező áron, megújuló áruválasztékkal Önhöz a legközelebb várjuk kedves vásárlóinkat a Paksi ÁFÉSZ paksi, dunakömlödi, dunaszentgyörgyi és madocsai COOP üzleteiben. Révközjekedés * Személyhajózás * Kikötők üzemeltetése Dunai hajókirándulások szervezése 90 főig és hajókirándulással egybekötött rendezvények (tárgyalások, konferenciák, állófogadások stb.) lebonyolítása 60 főig kizárólag csoportoknak. Kérjen bővebb információt! Kérésre részletes tájékoztatót, prospektust küldünk. Postacím: 7031 Paks, Pf: 43. - Telefon (20) 9415-476 Http://www.paks.info.hu/charon - e-mail: kiszl@matavnet.hu PAKS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents