Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)
2000-07-20 / 28. szám
2000. július 20. Paksi Hírnök Pakt viro» ia a környék lapja 7. oldal Isgum József, Isten szolgája „Aki egyenes úton jár, azt az Isten nem hagyja el 99 A szekularizáció talán még soha nem éreztette ennyire hatását, mint manapság, a huszonegyedik század küszöbén, a számítógépek és a lélegzetelállító technikai csodák világában. Elszomorító, hogy a falun élők is egyre ritkábban járnak templomba, s a vallás rendszeres gyakorlása is leginkább az idősek körében jellemző — mondják a szakemberek. A papság létszáma ráadásul évről évre fogyatkozik, s a gondok sora korántsem teljes. Pedig válasz nélküli kérdés akad bőven. Ki fogja fel- és megnevelni az új nemzedéket? Egyáltalán: engedik-e magukat nevelni? Lesznek-e majd olyan elhivatott emberek, akik felvállalják ezt a korántsem könnyű, s olykor-olykor háládaüan, küzdelmes munkát? A júliusi kánikulában két ember a múltat kutatja. Fürkésző pillantás az egyik oldalon, a messzeségbe révedő tekintet a másikon. Több mint ötven, munkával eltelt év súlyát kell lefejteni lassan, óvatosan. Esztendők hömpölyögnek, évtizedek suhannak tova, miközben az élet nagy tanítómestere, a történelem elevenedik meg a maga kérlelhetetlen tényeivel. Küzdelem, nehézség — talán e két, egyszerűségében is sokat sejtető szó hangzik el legtöbbször beszélgetésünk során. A hivatal puha csöndjét régvolt rendszerek, az emlékezet kopjafájára felvésett nevek, arcok idézik fel. Szavai puhán koppannak a meghitt csöndben, mintha azt üzennék: íme, a dacos, küzdelmes évek alatt sem kérgesedtünk meg, nem vádolunk, nem bántunk senkit. Volt favágó, kántor, s hitoktató is. — Áh, ne beszéljünk róla! — legyint. Érdekel ugyan, kíváncsiságomat azonban igyekszem visszafogni, s nem kérdezem többet arról, hogyan is volt az, amikor a törvényszék előtt állt. Akkoriban még nem nézték jó szemmel a gyerekeket igazmondásra, a fiatalokat erkölcsös életre, a felnőtteket helytállásra, hívő emberhez méltó életvitelre buzdító papot. Azóta már tudjuk, hogy nem az emberekben, hanem a rendszerben volt elültetve az igazságtalanság csírája, amely aztán szárba szökkenve életeket, sorsokat dport Pach Ferenc Tóth Ferenc falugazdász országgyűlési Paks, Dózsa Gy. út képviselő irodája 51-53. 2. emelet Dózsa György út 51-53. 209. szobában I. em. Telefon: 310-465 fogadja ügyfeleit. Irodavezető: Telefon: 75/421-689 Hum Péterné Ügyfélfogadás: Ügyfélfogadás: hétfőn hétfő-kedd: 8-16-ig 10-16 óráig, csütörtöszerda-csütörtök: 13- 16-ig kön 8-10 óráig. sárba. Isgum József pillantása mégis derűs, nyugodt, nem keseredett meg, pedig nehézségek akadtak bőven. Nem hátrált, makacsul vallotta, hogy az Istenbe vetett hit képes legyőzni minden akadályt. Akkor is így volt, s azóta sincs másként. Pedig sokan sokféleképpen bántották. Nehéz idők jártak. Isten szolgája az elmúlt nyolcvan esztendőben kikérte jussát jóból is, rosszból is. Igaz, kérni se’ nagyon kellett, hiszen az élet kegyes bőkezűséggel olykor szépet, jót, másszor pedig rosszat mért, de azt két marékkal. Két vezérlőcsillaga, a hite és a lelkiismerete mindig óvta, védelmezte, emiatt nyugodtan várja a számadást, hiszen mint mondja: a na^ könyvbe mindent beírta] föllapozni se nagyon kell, hisz kívülről tudják, hogy ki mit tett. Aztán Pakson nyugalmasabb napok következtek, a hívek megnyugvást, a dolgos hétköznapok örömet, az ünnepek pedig boldogságot hoztak. Jó pásztor módjára, amolyan figyelmes gazdaként viselte gondját a nyájnak: személyes példamutatással, csöndes szóval és töreden hittel hirdette, hogy az emberi helytállás, az Istenbe vetett hit kortól és helytől függeden, örökérvényű. Békés viszonyok között az ember másképp lelkipásztorkodik — foglalja össze tömören az elmúlt évtized lényegét. Sűrített, sokatmondó összegzés, az már igaz. — Nekem mindig erőt adott az, hogy egyenes úton járok — mondja a sokat tapasztalt ember nyugalmával. - S aki egyenes úton jár, azt az Isten nem hagyja el — teszi hozzá halkan. Vannak egyszerű summázatok, melyeket saját sorsunk írat velünk. Olykor modorosságtól, hazugságtól terhesek, máskor könnyel, vérrel, verejtékkel karcoljuk rá életünk hófehér lapjára. Ilyen ez is. Nyolcvan év bizony nagy idő. Ezalatt teljes lélekkel, töreden hittel, szerényen, alázattal szolgálta az Istent. Ennek a nyolcvan esztendőnek súlya, értéke van, amely az itt élőknek emberségből, tisztességből kell, hogy példát mutasson. Miklós Imre Varga S. József: Meggy A reggeli órán, midőn nemcsak vakított, de hevített is a Nap, özvegy Tallér Pálné hallgatag ábrázattal takaros kertjébe tért. Mindennapi, kedves útja ez, ki nem hagyná a világ minden kincséért. Érthető, mert elöregülvén immáron csak így kap bizonyosságot és biztatást, hogy dolga van a világon, a Kertnek szüksége van rá. S nicsak, ahogy lassikán előrearaszol az elöregült fák alatt, mintha maga is hozzájuk igazodott volna, oly hajlott a háta, dereka, s oly göcsösek az ujjai, mint holmi kivénhedt ágak. S ekkor fecske suhant át a zsebkendőnyi légen, buzgón csicsergett. özvegy Tallér Pálné odakapta a szemét. S ha már odakapta, ott is marasztotta. De nem az elsuhanó fecskemadár, hanem a zöld háttérből előpirosuló meggyek vonzottak magukhoz a tekintetét. Kegyelmes Teremtőm - szakadt ki belőle a szó -, mennyi jót cselekedel - magasztos ábrázattal nézett -, újra lehet meggyes rétest, megygyes pitét sütni. Igen ám, felhőzött hirtelen, s fakult tovább amúgy is halovány arca, csak egy a baj. Hogy aki úgy odavolt az illatozó süteményekért, azaz Tallér Pál, öt esztendeje, hogy elment már. Örökre el. Özvegy Tallér Pálnét nehéz gondolatok nyomasztották, s tán miattuk fájt a lépés is neki, mert oly nehezen, erőlködve emelte vékonyka lábát, mint régen volt rabok láncaik által a súlyos vasgolyót. Amint a meggyfa ala ért, s kémlelő szemét magasba emelte, megcikkant benne valami, s mosoly terpeszkedett tapogatózón ráncok keretébe foglalt ajkán. No hiszen, fénylett a szeme, mi mindent tudott az a fölséges gyümölcs azon túl, hogy a testüket szolgálta. Közelébb, határozottan közelébb hozta őket elhalt párjával annak idején. Mennyi csíny, mennyi incselkedés éledt a meggyszedés okán. Hányszor megesett hogy midőn az asszony felhajtott kötényébe szedte az áttetsző meggyet, férje konokul onnét csemegézett, mohón, izzó szemmel, mert a súlytól aláereszkedett kötény szövetén át nem is a gyümölcsöt, de asszonyának testét tapintotta. S hogy miért szerette özvegy Tallér Pálné éppen a megygyet? Talán mert életlátasát, gondolkodását látta visszatükröződni a fanyar gyümölcs által. Mert számára az egész élet olyan volt, mint a magát kínáló, viruló meggy, amiről ránézésre hihetnénk, hogy édes, hogy bársonyos... így esett azután, hogy hiába környékezte kacagós öröm, fényes boldogság, szája szegletében mindig kesernyés, úgy a felhőtlen órák is tovasuhannak, s belévesznek a semmibe.- Ainye hát - bökkent maga elé az öregasszony, s igen aggodalmas tekintettél kémlelte a fát -, de magasan ülnek azok a möggyek. Hogyan lehessen belőlük szakajtani? S ekkor, mintegy a dolgok megoldásaként, kiáltás hallatszott a kertkapu felől:- Szia, mama! Hol vagy?- Itten e! - szól özvegy Tallérné irányt mutatón, s bú bánatos arca menten felderült. - Szerbusz, jányom - fogadta Zsuzsi unokáját. - Hat elgyüttél?- Persze - bólogatott az unokalány.- Ajnye te, jányom - sejtelmeskedett az öregasszony -, milyen jó is annak, aki még tud fára mászni...- Miért, mama? - kíváncsiskodott Zsuzsika.- Mert az eléri a legszöbbeket. Nédd e - özvegy Tallérné fölfelé mutatott -, ott vannak a legszebbek a fölső ágakon. Úgy ülnek ottan, mint villanyaróton a fecskemadarak. Mássz fel hát - mondta sürgetőn -, tapasztald meg, elrepülneke. - Úgy kuncogott, hogy keskeny válla remegett. Zsuzsika értette a szót, s nekiveselkedett. Kis idő múltán a fa tetejéről nézett alá, s meggymagok potyogása jelezte, hogy odafent valaki szüretel.- Jól van, amilyen? - aggodalmaskodott az öregasszony.- Nem egészen - hangzott alá a szó. - Érni kell neki. Szerintem savanyú - azzal a lányka lefelé ereszkedett, s óvatosan fogta az ágakat, mert vékonyka ujjai között kóstoló lapult.- Egyél - kínálta nagyanyját földre érve.- Jaj, kis bogaram - szólt özvegy Tallérné elérzékenyülten. - Hát hogyan ragmálhatod le ezt a föísé-8es gyümölcsöt? Finom. ie finom ám. Édes - lelkesült -, édes ez, akár a méz.- Ugyan, mama.- De tudod-e, miért? - özvegy Tallérné kérdőn nézett, s nem várt feleletre. - Mert a te kezedből való, mert te adtad eggyem, aranyos megygyem - mohón a kislány karjáért nyúlt, arcához húzta, s vacogtatón felsajdult benne valami. Hogyisne sajdult volna. Hisz olyan az a kéz, azok az ujjak s az a kar, mint 1 danvolt Tallér Pálé. haj-
