Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)
2000-06-29 / 25. szám
2000. június 29. 7. oldal Ide sohasem tűzött be a nap, nesztelen árnyerdők éltek itt örökké. Néha megmoccant egy fatörzs, végigfutott társainak oszlopsora között s beleolvadt a feketeségbe.- Alszol? Semmi válasz.- Alszol, kisfiam? Anyja föléje hajolt és megcsókolta hideg homlokát.- Fáj valamid? Fáj... - mondta, mintha szégyenkezne, a szó tollpiheként rebbent a lefüggönyözött szobában. Aznap a sovány szemüveges orvos reményt vesztetten kattintottá be táskáját, rövid sóhaj szakadt ki belőle, aztán a nőhöz fordult, akinek arcára sötét árnyékokat rajzoltak az álmatlan éjszakák. „Leukémia..." - mondta csendesen - „Órái lehetnek, esetleg egy-két nap...” Szerette a magányt. Könynyűnek, súlytalannak érezte magát, a szörnyű, ólmos fáradtság, a vézna testén végighullámzó vicsorgó fájdalom is elviselhetőbb volt ilyenkor. Szabadon szárnyalt friss rétek, vizek, komor erdők felé, mintha csak régi életét keresné, amely messze elmaradt mögötte, pedig a lassan halódók makacsságával szerette. Akkor újra eszébe jutott a hintó. Számtalanszor befurakodott már álmaiba, amint bíbor sugárözönben végigrohan a végtelen mezőkön. Máskor éjjel, sápadtan csillogó fényben látta, vagy éppen sötétlő folyó partján, szinte benne ringott a finom hullámokban. Mindig ő ült a hintóbán, meg egy öregember, a nagyapja. Nem beszéltek soha semmit ilyenkor egymáshoz, csak néztek előre, a fekete paripák dobogó patákkal repítették őket a sötétség felé. Zajt hallott kintről. Kínlódva felült az ágyban, nagy, karikás szemekkel a lefüggönyözött ablaktól várt választ. Kiáltani akart, talán kiáltott is. „Nagyapa! A hintó! A paripák!” De nem mozdult senki és semmi, még áthatóbb lett a csend. Visszazuhant az ágyba, valahonnan ismeretlen ködfellegek gomolyogtak elő, súlyosak és feketék, beúsztak lomhán a leikébe, megültek, megtelepedtek ott s ha akart volna, akkor sem tudott áttörni vastag paplanukon. Elaludt megint. Félelmetes, holdsugaras történeteket meséltek álmai most is, mint mindig, örökkön örökké. De most egyszerre vad rohanás hangja dübörög, a szilaj, gyors ütésektől megremeg a föld, a száguldó lovak patáinak dübörgése szinte kicsapódik az éjszaka sűrűjében. Ott rohannak a rég elfeledett paripák vad iramlással, mögöttük a sápadt sugárözönben repül a hintó. Az égen árnyékok imbolyognak, a kép remeg, közeledik, aztán újra ellebeg a messzeségbe. Rohannak a fekete paripák, de nem hajtja őket senki, maguktól futnak, üres a bak. Csapai Lajos: Fekete paripák Valaki jöjjön már! Megint ott a kép előtte, vágyódon, érthetetlenül, remegő szívvel nézi, álmában is végigmarja testét a tűzforró fájdalom. Szeretne még egyszer, még egyszer utoljára fenn ülni a bakon a nagyapjával, mint régen, szeretné újra végigsimítani a fekete paripák büszke ívű nyakát, hálás hangon megköszönni, hogy újra visszatértek, belenézni párás, meleg szemükbe, érezni testük olthatatlan remegését. Szabadulás után sóvárog a lelke, kitörni a föld odatapasztó halálos . öleléséből, hogy elébe szaladhasson mindazoknak, akiket szeret. A mozdulhatatlanság rettenetes szelleme szinte egyenként kötözi vézna izmait bogozhatatlan csomókba, kiáltania kell, hogy széthasítsa a ránehezedő bársonyos csendet. Valahol lombokat ver össze a szél, halkan, egészen halkan zúgni kezd a távoli erdő, mellette egyhangú mormolással hömpölyög a folyó. Nem tudja merre van, de érzi, hogy ott rohan mellette valahol. Aztán mintha közelebb jönne a víz, már hallik a hullámok halk csobogása is, már látja a csillogó ezüstszalagot. Nem akar elfogyni a folyó, egyre közelednek sötét hullámai, repülnek visszafelé a partok. Valahol ott van az utolsó kanyarulat, amely végre eléje sodorja megint a hintót, a szárnyas paripák újra a régiek, büszke fejűek és magányosak. Minden olyan titokzatos, elfedi a homály suhogó köntöse. Éjszaka van, kormosfekete a menny boltozata. Torkából végre kiszakad a kiáltás, hogy megállítsa a száguldókat. Hangja könyörgő. „Nagyapa!” A szó választalanul csendül el az irdatlan messzeségben. „Nagyapa!” Azt hitte, sikoltott, teste megrándult. Újra megpróbálta, mintha egy utolsó rohamot intézne a halál ellen, megállítani a rohanó hintót, a zabolátlan paripákat. Kétségbeesetten hullott vissza párnáira, szívét körbefonta a rémület, hogy a paripák nem állnak meg mellette s felszegett fejjel rohannak a végtelen éjszaka kitátott szájába. Egy ősz hajú öregember ül a hintó bakján, mozdulatlanul, egymagában, összefont karokkal, lehunyt szemekkel. Lassan felissza őket a határtalan semmi, elmosódik mellettük a titokzatos ezüst fényű folyó s nemsokára belevész minden a kormos messzeségbe. Félelmetes, komor csend üli meg a szobát, a sejtelmes fény lágyan körülöleli a kisfiú ágyát, mintha csak ringatná a túlvilági folyó. De ő ezt már nem érzi, mert ott fekszik immár mindörökre, reményt vesztett, fénytelen szemekkel és nem hallhatja az ablaknál kezdődő fekete fenyves mélyéről a diadalmas nyerítést. Paksi Hírnök Paks város és a környék lapja Mesteremberek Szabó Lajos asztalos: „Manapság már nem vagyunk megbecsülve” A dunaszentgyörgyi utcákon az idő álmosan hömpölyög, néha egy-egy autó kavargó pora jelzi csupán: a kánikula dacára vagyunk, élünk, dolgozunk. Faluhelyen az idő kereke is lassabban gördül. Az egymásra simuló napok sora fásulttá, egykedvűvé teszi a környéken lakókat. Sok a munka, nehéz a megélhetés, ráadásul mindenki féltékenyen figyeli a másikat: Józsinak bezzeg telik egy kocsira, Sanyinak is új cipője van, ez a Géza meg nem átall új kerítést csináltatni... Azt beszélik, hogy irigy emberek a dunaszent-Szabó Lajos portája rendezett, a júniusi délelőtt csendes nyugalmát jöttöm sem képes feldúlni. Nem is akarom. magabiztossággal mutat körbe a takaros műhelyben. Negyvenkét munkával eltöltött év bujkál ebben az egyszerű mozdulatban. Szavai a múltat keltik életre: a fuvaros nagyapa hej’ de szerette volna, ha fia is a „Gyí te szürke!” nógatással bíztatja a lovakat. Aztán asztalos lett, s fia követte. Szabó Lajos ebben a műhelyben leste el a szakma fortélyait, mesterlevelet szerzett, aztán kilenc évig a Tolna Megyei Kisipari Szövetkezetnél dolgozott. Ezután — világ csúfjára — kénytelenkelletlen megízlelte a munkanélküliek sorsát, hej beh keserves volt! Nem jól van ez így! A fejcsóválás többet mond mindennél. Az az igazság, hogy szeretem a szakmámat — réved el a tekintete. Csak már nem bírom — tekint körbe fájdalmasan, aztán mégropogtatja csontjait. Az biz’ valóságyörgyiek. Hol nem? - teszem hozzá gondolatban, miközben a falubeliekkel beszélek, s máris az jár a fejemben, hogy ennek én bizony utánanézek. Ez volt az úgynevezett Kulák-sor — mutatják a mai Rákóczi utcát. S egy-két név is elhangzik: nelak jól megy itt a faluban, sok pénzük van. Most már tényleg kíváncsi vagyok... A kutya sandám rám tekint, morgása leginkább kivénhedt kávéfőző hangjához hasonlatos. Még a magamfajta, a kutyákkal egyébként bizalmadan embernek sem kell ebben a percben attól tartania, hogy rám veti magát vagy akárcsak az ugatáshoz szükséges erőkifejtést képes kipréselni. Kutya meleg van. Illedelmesen kopogok, majd egy „Adjon Isten!”-nel a forgács- és deszkaillatú műhelybe lépek. Szerszámok, gépek jelzik: látod, városi, itt az idő úgy telik, ahogyan mi szeretjük. Nyugodtan, a dolgos hétköznapok átitatta szorgalom bájával. A házigazda tekintete barátságos, érdeklődő. Isten hozott! - pillantásában a „Mi járatban?” kérdés bujkál. Hiába, a magamfajtáról már messziről lerí a városi ember. Azt beszélik, hogy Szabó Lajos szakmáját szerető, hozzáértő ember. Kényelmetlenül is érzem magam kissé, hiszen míg kérdésem az érdeklődő, kívülálló hanglejtését sugallja, házigazdám a mesteremberekre jellemző gos fakó hanfú, megkopott arangjátéknak tűnik. Bezzeg annak idején... Nem volt olyan munka, olyan időjárás, ami akadályt jelentett volna... Dunaföldvár, Madocsa, Bölcske meg a környék — sokan dolgoztattak vele, minden munkát elvállalt. De hát... S hogy mi a szép az asztalosságban? Az, ha az ember elkezdheti megmunkálni azt a darab fát. — Manapság már nem vagyunk megbecsülve — bugygyan ki a keserűség. — Sok évet végigdolgoztam, aztán kénytelen voltam leszázalékoltatni magam. Reggelente alig bírok megmozdulni. Mit irigyelnek? Ezt? — kérdezi nem is annyira a felháborodott, mint inkább a világ furcsa dolgait megérteni nem képes ember hangján. Kifelé menet eltöprengek: dolgos évek, boldog, szerető család — íme egy munkával eltöltött élet rövid kronológiája. Ezt, igen, ezt irigylik azok, akiknek életét talán soha nem lehet majd így, néhány szóban összefoglalni. Miklós Imre
