Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)
2000-06-15 / 23. szám
2000. június 15. 7. oldal I Paksi Hírnök Paks váró» ét a környék lapja Veisenyképesek-e a paksi vállalkozások? A magyar gazdaság működőképes — nyilatkozta lapunknak Halm Tamás, a Magyar Közigazgatási Társaság főtitkára, aki a vállalkozói kör meghívásának eleget téve beszélt a tapasztalatokról. A vállalkozók jelentős része azonban nem fogja bírni az uniós csadakozással kapcsolatos versenyt - tette hozzá a főtitkár. A magyar vállalkozások olyan piaci körülmények között kénytelenek működni, amelyek nem, vagy csak nehezen biztosítják a fejlődést. A csadakozás után még nagyobb mértékben áramlik majd hazánkba a külföldi tőke - véli Halm Tamás. Meglátása szerint számos cég alakul majd, jórészt külföldi részvétellel. Ezek tőkével való ellátottsága, hitelhez jutása, technikai felszerelése jobb lesz, mint a hazai kis- és közepes vállalkozásoké. A hazai cégek viszont kihasználhatják helyzetelőnyüket: ők ismerik ugyanis a magyar fogyasztó szokásait, igényeit és ízlését. Amennyiben megismerkednek az új követelményekkel, talpon maradnak - mondta a főtitkár. A magyar vállalkozásoknak nyitottnak kell lenniük a világra, s ha időben felkészülnek a csatlakozásra, piac- és versenyképesek maradnak az Európai Unióban is — tudtuk meg. Öregapám magas, szikár parasztember volt, orra alatt rozsdaszínű rőzsebajusszal, amit vasárnaponként az istentiszteletre készülődvén tőle szokatlanul finom mozdulatokkal próbált formára igazítani. Nagy, csontos kezeiben szinte elveszett az olló, fura fintorok futkároztak az arcán, ahogy a borotválkozó tükörben szemrevételezte a pepecselés eredményét. Kicsit talán szégvellte, hogy komoly férfiember Tetére ilyen semmirevaló dolgokkal kell fecsérelnie a drága időt, dehát Isten házába nem mehet rendetlenül az ember. Különös, furcsa, mai szemmel nézve akár mesébe illő világ volt az övé, melynek szűkre szabott határait a paraszti élet monoton ritmusa jelentette. Rendszerint még ébren találta hajnalonként a sápadt csillagokat, amikor első útja a házhoz ragasztott istállóba vezetett. Kitáguló orrlyukakkal szívta be ilyenkor az alom kesernyés illatát, soha el nem mulasztva, meg nem tagadva egy kedves dörmögést, simogatást az örömében aprókat horkantó lovától, párás szemű tehénkéjétől, meg a többi jószágtól. Soha sem tagadta, hogy szinte bolondja az állatoknak. Számára mindig is többek voltak igavonó baromnál, tejet adó ostoba marhánál, csaholó házőrzőnél, miákoló egérvadásznál. Barátainak és társainak tekintette őket, megünnepelte születésüket, megsiratta halálukat s a róluk való gondoskodás észrevétlenül simult a mindennapok unalmas robotjába. Gyurka, a ló kivételes helyet foglalt el ebben a sajátos univerzumban. Csikó korában vette a szomszéd faluban egy vásáron, szinte gyerekként babusgatta, szoktatta a rúdhoz s ez a szeretet olyan legendákat teremtett köréjüK, amelyeket még ma is mesélnek a faluban, pedig öregapám is, Gyura is regen elporladtak már. Bár nem volt igazi nagyivó, azért nem vetette meg a bort, szívesen szöszmötölt tenyérnyi szőlőjében, de a kevéske bor rendszerint a nyár közepére elfogyott, így aztán nem volt ritkaság, hogy a hetipiacok végeztével betért a vasútállomással szemben lévő Szilasi kocsmába, lehajtani egy-két pohárral a karcos nedűből. Néha több is lett sál bevágták maguk mögött az ajtót, ölébe vette a minden ízében remegő kutyát és így dörmögött hozzá: „Csak nem félsz ezektől, Morzsa? Ezek is ugyanolyan patkányok, amikkel napontaelbánsz...” Aztán egyik nap megtörtént az, amitől kimondatlanul is rettegett. Csapai Lajos: Rekviem egy lóért belőle, ilyenkor Gyurkára várt a halaszthatatlan feladat, hogy a legyengült gazdát hazafuvarozza. Ahogy meghallotta a „Gyerünk, Gyurikám!” szelíd biztatását, rántott egyet az istrángon, amitől az öreg a bakról annak rendje-módia szerint belebucskázott a bölcs előrelátással odakészített szalmába és már horkolt is. Gyurka, önállóságának és pótolhatatlanságának büszke tudatában kocogott hazafelé s mintha nem akart volna okot adni semmiféle rendőri beavatkozásra, csakis az út jobb oldalán haladt, soha el nem vétve az úton lévő három-négy „Elsőbb-ségadás kötelező” utasítását. Aztán megállt a falu szélén lévő kis ház előtt, vidáman felnyerített, maid tüntetőén másfelé nézett, amikor a kertajtón öreganyám, széle-hossza egy kis parasztasszony gurult ki dühös fúriaként, tűzhányószerű szózuhatagot zúdítva a kábán maga elé pislogó öregre, miközben gyengéden lesegitette a kocsiról. Ezt a békés, már-már idilli képet hirtelen komor felhőként sötétítették el a téeszszervezések. Napokig jártak hozzá az agitátorok, mindenféle papírokat dugdostak az orra alá, könyörögve, kérve majd egyre dühódtebben fenyegetve, de ő csak konokul rázta a fejét, nem és nem! Nem hatották meg a szirénhangok, nem a farkasvicsorgás s amikor az idegenek hangos csattanás-Apám jelent meg a kertajtóban. Gyűrött volt és borostás, ami aligha illett a fess tiszti egyenruhához. Szemérmesen megölelték egymást, leültek a verandán és fojtott., hangon pusmogni kezdtek. Öregapám szeméből eltűnt az öröm, hamuszínű lett az arca, erőlködve préselte ki száján a szavakat. “Ha ez az ára, mondd meg neki, hogy aláírom! Holnap aláírom azt a rohadt papírt...” Csak később, apámtól tudtam meg, hogy azonnal leszerelték volna, ha nem tudja rávenni az öreget a belépésre. Másnap már mindenki tudta a faluban, hogy beadta a derekát. Megérezve, hogy immár nincs menekvés a szorításból, sorra írták alá az iveket olyanok, akik korábban vasvillával kergették el az agitátorokat. A pesti kurvából tanácselnökké avanzsált Juci, akinek a falu kormányzása közepette is jutott ideje arra, hogy a szerelem fortélyaira oktassa az izzadtságszagú parasztlegénykéket és az évente cserélődő kopottas kis tanítóurakat, büszkén jelenthette a járásnak: a falu hálistennek termelőszövetkezeti község lett. Igaz, később a hivatalsegéd konstruktív javaslatára a hivatalos jelentésből kihúzta a „hálistennek" szót, mert azidőtájt egy bizalmas iratban Istenhez fohászkodni veszedelmes dolog volt. Egy reggel eljöttek az állatokért, hogy a Közösbe vigyék VI VÉG A, az új magyar termék Főzzön másképp! Mindannyiszor öröm számunkra, ha sikeres magyar termékről számolhatunk be, főleg ha ez egy környékbeli feltaláló nevéhez fűződik, ráadásul az egészségünket hivatott megóvni. őket. Juci tehén, amely a keresztségben egyáltalán nem véletlenül kapta ezt a nevet, bús belenyugvással tűrte, hogy kötélen kivonszolják a kitárt nagykapun, de Gyuri mintha megérezte volna, hogy őt is elérte a történelem aprócska vihara, megmakacsolta magát. Dühösen prüszkölt, hátrarúgott, odakapott sárás fogaival az idegenek kezéez, de a szemét le nem vette volna az istállófélfát támasztó öregapámról, mintha korholná, miért engedi, hogy vele ez a csúfság megessék. Az öregnek patakzott a könny a szeméből, lucskos lett a bajsza, egész testén íjként feszültek meg kiszáradt izmai. Gyuri szájába durva zabla váott, aztán elindultak vele a apu felé. Mielőtt kiléptek volna az utcára, újra megmakacsolta magát, rángatták, ütötték, de nem moccant. Mintha nem érezte volna a száját tépő vasat, meg se rándult, amikor újra meg újra lecsapott rá a somfabot. Fejével az udvar felé fordult, szeme szomjasan búcsúzott mindentől, de legfőképpen attól a szikár öregembertől, aki megroskadva támaszkodott a fejkendős kis öregasszonyra és reszketett a válla a zokogástól. Aztán találkozott a pillantásuk. Csendes és megható volt ez a hosszú pillanat, életlenre, szürkére változott körülöttük minden s furcsa módon csak ők ketten, ember és ló voltak valóságosak ebben a valószínűtlen világban. Óregapám tudta, hogy véglegesen és visszavonhatatlanul öszszeomlott minden, s ami ezután jön majd, csak halvány lenyomata lesz azoknak a kézzel fogható, apró örömöknek, amelyek éppen valódiságukkal tették elviselhetővé a világot. Valami hasonlót érezhetett Gyurka, a ló is. Felvetette a fejét, nyaka büszke ívben megfeszült, nyerítése végighullámzott az udvaron, mintha csak istenhozzádot mondana a hátramaradottaknak. A statisztikai adatokat alapul véve a kép igencsak elszomorító: hazánkban ugyanis minden második haláleset szíves érrendszeri megbetegedés következtében jön létre, e tekintetben sajnos vezetünk Európában. Pedig ennek nem kellene így lennie, hiszen van segítség. A dunaszentgyörgyi dr. Gyarmathyné Nemes Erzsébet gyógyszerész feltaláló nevéhez fűződő VTVEGA termék szabadalmazott, törzskönyvezett magyar fiuszersó. Azt mondják, a jót könnyű megszokni. A VIVEGA bevezetése óta eltelt idő pedig azt mutatja, hogy a fűszereket, káliumot és magnéziumot tartalmazó fűszersót könnyen megszokták azok, akiknek fontos az egészséges táplálkozás. Az utóbbi időben egyúttal új szót is megtanulhattak az újdonságra és az egészséges táplálkozásra fogékony érdeklődők: a vivegások - azokat az embereket jelöli, akik rendszeresen használják az új terméket, a VIVEGA-t.- Egyszerűen arról van szó, hogy az ételek elkészítésénél a konyhasót és a szokványos ételízesítőket elhagyjuk, és helyette VTVEGA-t használunk — válaszolta lapunk érdeklődésére a feltaláló, dr. Gyarmathyné Nemes Erzsébet gyógyszerész. — Ez a készítmény nem csak leveszi a szívről a magas konyhasóbevitel által okozott terhet, hanem kálium és magnézium tartalmának köszönhetően a szívet is védi. Segít megelőzni a nátriumérzékeny hipertóniát (magas vérnyomás), a szívritmuszavart, a szívinfarktust és az érelmeszesedést. Mint arról mi magunk is megőződhettünk, a VIVEGA íze tűnő, magas zöldség- és fuszertartalma, valamint nátrium-, kálium-, magnézium-, C- vitamin, zöldség- és fűszernövény-tartalma biztosítja az egészség megőrzését. Fontos a fogyókúrás étrend kiegészítésere. Mint a feltalálótól megtudtuk, a nagy vízmegkötő-kepességű nátrium csökkentése réven nemcsak a vérnyomás, hanem a túlsúly is csökken. (Ez úgy lehetséges, hogy az élettani ásvány következtében elmarad az éhség formájában jelentkező hiányérzet.) A napi ételízesítéshez ajánlott mennyiség kb. 8 gramm, ami 1360 mg nátrium- és 1600 mg káliumtelvételt jelent. Miklós Imre
