Paksi Hírnök, 1999 (11. évfolyam, 1-50. szám)

1999-12-22 / 49-50. szám

Kétszázezer a nyomra­vezetőnek A TOLNA MEGYEI REND- őrfőkapitányság Nyomo­zó Osztálya eljárást folytat is­meretlen tettes ellen, áld no­vember 2-án Dunaföldváron betörés közben úgy bántalma­zott egy idős nénit, hogy az belehalt sérüléseibe. Az isme­retlen tettes úgy jutott be a la­kásba, hogy betörte az ablakot, majd miután brutálisan meg­verte az ágyban fekvő sértettet, magához vette a készpénzt és az értéktárgyakat. Dunaföldvár térségében az elmúlt másfél év alatt több erő­szakos bűncselekményt is elkö­vettek idős, egyedülálló embe­rek sérelmére. A rablások során tanúsított magatartásból rend­őrség munkatársai azt a követ­keztetést vonták le, hogy az elkövető egy személy lehetett. Az elkövető a támadáskor fekete-piros álarcot viselt. Felte­hetően harminc év körüli, fiata­los mozgású 170-175 cm ma­gas. A rendőrség kéri a lakossá­got, hogy aki ezzel az üggyel kapcsolatosan információt tud adni, a 107-es, vagy a 74/501- 100-as telefonszámon vagy bármely rendőri szervnél, illet­ve a huszonnégy órás üzemű üzenetrögzítős, ingyenesen hív­ható zöldszámon 06-80-200- 178 jelentkezzen. A nyomravezetőnek a Tolna Megyei Rendőr-főkapitányság vezetője 200.000 Ft-ot tűzött ki. Seregély Műszaki mentéshez hív­ták az Önkormányzati Tűz­oltóság lánglovasait decem­ber 18-án, amikor egy láb­­töréses sérültet kellett a mentők kérésére a Vasúti múzeum kerítésén hordágy­­gyal együtt átemelni. Arra vonatkozólag, hogy miért ezt a megoldást vá­lasztották a sérült mentésé­re, és miért nem a kijáraton hozták el a területről nem kaptunk információt. WWW.PAKS.INFO.HU/HIRNOK Postaládánkból Nyílt levél - Tisztelt Koch Józsefnél Tisztelt Koch Józsefnél A Paksi Hírnök 1999 decem­ber 10-i számában megjelent levelére az alábbiakban vála­szolok. Ön megemlíti írásában, hogy a „Paksi Évszázad” című könyvben, - amelynek szerzője és szerkesztője voltam -, több fényképfelvétel az Ön édesap­jának munkásságából szárma­zik és sérelmezi, hogy a közlés­re Öntől nem volt felhatalma­zásom és a nevét sem említi a könyv. Sajnálattal olvastam sorait, mert: egyrészt szóban, részletesen már elmondtam Önnek az okokat, úgy tetszik: ez Önt nem elégítette ki. mert: írásával hamis színben tün­tette fel a valóságot, a nyilvá­nosság előtt, mert: úgy látom, hogy időzített akcióról van szó. Ezért a közvéleményt tájé­koztatnom kell az alábbiakról: Önt, amikor a könyv anyag­­gyűjtése elkezdődött, az elsők között kerestem meg azzal, hogy Inotai úr képei bekerül­hessenek a könyvbe. Pontosan elmondtam Önnek, hogy miről van szó. Ön úgy utasított el engem, hogy még arra sem adott lehetőséget, hogy az Inotai anyagot egyszer is meg­nézhettem volna. Ezért az én legjobb tudomásom szerint Inotai kép nem került a könyv­be. Erről a fontos részletről Ön „elfelejtette” tájékoztatni az olvasókat. Nem adott senkinek sem tá­jékoztatást arról sem, hogy mi az oka annak, hogy Ön megta­gadta a közlést. Ezzel sajnos, akkor, amikor erre egy jó lehe­tőség mutatkozott -, édesapját fosztotta meg a posztumusz publikációs lehetőségtől, arról nem is beszélve, hogy érthetet­len módon a város lakosságát is, olyan képanyagtól, ami ma már közkincs is lehetne. Nem kívántuk ingyen, ezt is tudja. Nagy összeget nem tud­tunk érte fizetni, csak annyit, amennyit a város és az atom­erőmű közös pénztárcája ak­kor lehetővé tett. Innen ezt a gondolatot nem folytatom to­vább... a többit az olvasóra bízom... Amikor a könyv elkészült, felhívással fordult a Paksi Hír­nök szerkesztősége a város la­kosságához, hogy régi, e száza­di képeket kérünk. A városla­kók tucatjai hoztak be képe­ket, hozzávetőlegesen mintegy 5-600-at. Ebből készült a könyv. A képekre egyszeri fel­használási jogot kértünk és vettünk. A felkínált összeget majdnem mindenki elfogadta. Mindenki, aki hozott képet, otthonról, jóhiszeműen hozta. Képeket katalogizáltuk, és két hónappal a megjelenés után visszaadtuk. Ma már így nem tudom megmondani, hogy ki­től kaptam. Hatvan nap elmúl­tán már nem tudom, lehet-e számon kérni ilyesmit. Ha ak­kor, abban az időben jön, vá­laszt tudtam volna adni, kitől kaptam a képeket. Most pedig már több, mint nyolc hónap telt el. Nem hiszem, hogy bár­ki tudatosan „lopott” volna képet. Ha valakinél nála volt az Inotai képekből, akár azt kaphatta is - talán éppen az édesapjától - akár ő, akár a szülei. Nem is az eredet volt a fontos, hanem egy közös cél, hogy elkészítsünk valamit. Egy olyan könyvet, ami közkincs lehet. Ön ebben nem kívánt részt venni. Ehhez szíve joga. Ha az utcán megkérdezi Öntől valaki majd elmondhatja, miért is tet­te. Ha akarja valaki megtud­hatja az Ön soraiból is. Tudomásom van róla, hogy nagyobb példányszámban, kará­csony előtt, most kerül a paksi boltokba a könyv. Milyen érde­kes, hogy Önnek, nyolc hónap után most jutott éppen eszébe megírni sorait a Paksi Hírnök­ben, ahol már nem vagyok ott. Most, a könyv boltokba kerülése előtt egy héttel megírt valamit, amit szóban mi már megbeszél­tünk, illetve tisztáztunk. Ha Ön akkor lehetőséget ad arra, hogy legalább megnézze édesapja képeit, akitor tudtam volna, hogy melyek az Ő ké­pei. Az esetért tehát csak Ön­magát okolhatja. Édesapja szerzői jogait - melynek Ön az örököse, nem vitatom. Owa inteném az olvasót attól, hogy az Ön Paksi Hírnökben megjelent kis dolgozatát hibaiga­zítóként használja. Például az egyik kép - amit említ -, amely az egykori „Béka” városrészben készült -, nem a hatos út felől látszik. A hatos út altkor még nem ott haladt. A szalagkorlát ugyanis a strand korlátja. Hon­nan tudható, hogy paksi a kép? Rajta van középen a paksi ha­lászbárka. Remélem elegendő a bizonyíték. Édesapja nevét közölni - fontos lett volna nekem is: nem mellőztem, csak mint em­lítettem, nem tudtam róla. Egyébként nekem saját felvéte­leim közül több van a könyv­ben, mint amennyit Ön az Édesapjától összeszámolt. Nem írtam, jelöltem meg őket külön. Még egyszer: az egész volt a fontos, és nem egyes sze­mélyek. Több mint két tucat ember csaknem egyéves munká­ja fekszik a könyvben, és a város és az erőmű több mint egy fél millió forintja. Amit most Ön - nem egyedül - megpróbált értel­­metíenül és szinte érthetetlenül lejáratni. Ügy látom, van néhány ember ebben a városban - aki alkotni kevésbé mások munkáját, erő­feszítéseit tönkre tenni, nos eh­hez zseniálisan értenek. Sajnálom, hogy így történt. Ügy vélem, Ön magyarázat­tal tartozik a város lakóinak, azért amit tett. És azzal is, amiért „hiányosan” tájékoztat­ta a nyilvánosságot. Paks, 1999. december 10. Tisztelettel: Kiss G. Péter ♦ A fenti nyílt levelet változta­tást nélkül közöltük, tartalmá­tól szerkesztőségünk elhatáro­lódik.

Next

/
Thumbnails
Contents