Paksi Hírnök, 1999 (11. évfolyam, 1-50. szám)
1999-10-22 / 40. szám
www.paks.info.hu/hirnok Egymást elfogadva érhetjük el igazi küldetésünket VÁLLALJÁTOK MAGATO- kat, merjetek a világról önálló véleményt mondani - ezt is sugallta a „kékhajú” Gáti Mariann, aki kimeríthetetlen „tejeskannájával” érkezett Paksra, a gyerekeknek múltról, jelenről és jövőről beszélni. A szomszédságunkban, Faddon élő polihisztorral a paksi látogatása ürügyén beszélgettünk.- Eredetileg tanítói végzettséged van. A szakmája miatt kezdett el foglalkozni szépmesterségekkel? Korábban nem foglalkoztam ilyenekkel. Sőt nagyon-nagyon ügyetlen ember voltam. Semmi sem utalt arra, hogy valaha ezt fogom csinálni. Majd jöttek az álmok, egymás után... Ehhez, azonban azt is el kell mondanom, hogy akkoriban mélyponton voltam lelkileg. Nem tudtam alkalmazkodni az oktatási rendszerhez. Nem tudtam hová, merre. Akkor éreztem meg azt, hogy minden ember született valamire, van feladata a világban. Úgy éreztem, nem teljes az életem. És akkor jöttek ezek a gyönyörű szép álmok.- Álmok? Igen. A felvillanó képeken faragtam, kerámiáztam, agyagoztam... Magamat is láttam. Azt hiszem, egy hatalmas vágy lehetett, amivel fantáziálhattam. Nem tudom, igazán mi is volt, csak azt, hogy valóra kell váltanom őket. Nem megkérdezni, hogy mit szól hozzá a környezetem, hanem belevágni, csinálni és csinálni.- Mit szólt ehhez a hirtelen váltáshoz a családod? Mellettem állt. Egy rövid időre el is zárkóztam az emberektől. Ha valaki bekopog az iskolaigazgatóhoz, és azt mondja, ezt álmodtam és holnaptól így szeretném csinálni, egyszerűen bolondnak nézik. De úgy éreztem, hogy ezt kell csinálnom.- Milyen kezdeti nehézségeid voltak? Mindig vannak nehézségeim. Leginkább a saját kudarcaimból tanulok. Az agyaghoz ugyanis én nem úgy nyúlok, ahogy azt az iskolákban tanítják. Egy alkalommal elmentem egy alkotótáborba, ahol azt mondták: ez így se jó, ez úgy se jó. Megtiporva érkeztem haza. Úgy éreztem, elveszítettem a hitemet, a boldogságomat. Aztán elgondolkodtam azon: mi a jó, és egyáltalán: ki dönti el, hogy mi a jó, ki tudja megmondani vagy definiálni, hogy mi a művészet...- Szerinted mi a művészet? Szerintem egy ajándék, ami olyan mélyről jön, hogy nem definiálható, és nem megfogalmazható.- Agyagozással kezdted, azután... ...jött a fafaragás. Soha nem tudom, miben tudok igazán „megszólalni”. Az agyagot, azt lehet simogatni, de püfölni is lehet, sőt csapkodni is. A fának van mélysége, van melegsége, van egy csodálatos eredetvilága, és arra hív, hogy próbálj ki. Az embertől nagyon nagy alázat kell, amikor az adott anyaghoz nyúl.- Rutin a mesterségben? Ha üzletszerűen csináltam volna a kerámiát, akkor megragadok ott. Én olyan vagyok - nem tudom másképp jellemezni magam mint egy kiforratlan szerelem. Az első szerelem. Ha megérzem, hogy valami rutinná kezd válni, pánikszerűen átváltok más műfajba. A művészetben nem lehet rutin. Az így készült alkotás csak egy nagyon jó iparos munka lehet.- Az alkotásaidon gyakran mintázod meg Szűz Máriát a gyermekével. Igen. Nagyon fontosnak tartom a gyökereimet. A nagyszüleiül igen vallásos emberek voltak. Nem a nyugat majmolása és a divatirányzatok a fontosak, hanem az, hogy az ember saját magát adja. Az őseim hagyatékát viszem tovább. A népművészetet tartom a legtisztább forrásnak. Az úgynevezett primitív művészet is közel áll hozzám. Ezek nem manipuláltak. Ezenkívül olyan csodálatos könyveket olvasok, amiknek aktualitása van.- Meg is jelentettél egy könyvet. Igen, két éve jelent meg a „Napból jöttem". Versek, filozófiai fejtegetések mesébe burkolva. És az én életrajzom is egyben. A könyv szponzor és támogató nélkül jelent meg. Keservesen, de megcsináltam. A fiam egyébként a versek megzenésítésén dolgozik. Ha minden igaz, egy év múlva készen lesz.- Mit szeretnél kifejezni az alkotásaiddal? Azt, hogy az ember sokkal nagyobb igazságra és szeretetre született, mint amit gondol. Azokat a szellemi értékeket, melyeket a fizikai valóság teljesen elnyom. Filozófiai-teológiai munkákban már megfogalmazták: „a jövő az egység felé visz minket.” Mindenkiben meg van a vágy, hogy megtalálja azt az egyetlenegyet. Egymás másságának elfogadása egyáltalán nem működik nálunk. Amíg az emberek azt mondják, hogy az én vallásom, az én istenem jobb mint a tiéd, lesznek még gondok a világban .-A kortárs művészek mennyire ismerik el a munkásságodat? Egyre jobban elfogadnak. Én nem vágyom az elismerésre. Én mindent megkaptam azzal, hogy alkothatok.- Milyen terveid vannak? Szeretnék a következő évezredbe a hitvallásommal és a paksi iskolások számára is megmutatott „tejeskannámmal” együtt belépni. Házunk udvarára egy kis kápolnát szeretnék építtetni, az oltárra pedig rátenni az összes ereklyémet: a katolikus imakönyvet, a barátaimtól kapott buddhista szobrocskákat, Lao Ce Taoját, az úttörő nyakkendőt... Sokszínűségünket, túllépve magyarságunkon, azzal a hittel, hogy csak így érhetjük el igazi küldetésünket, mi emberek. Egymást elfogadva és nem kiszorítva. EMESE
