Paksi Hírnök, 1999 (11. évfolyam, 1-50. szám)
1999-09-03 / 33. szám
WWW.PAKS.INFO. HU/HÍRNÖK Q PAKSI HÍRNÖK C' í EMBERMESÉK '' Lélekben itt maradok Pakson M I, AKIK KÍVÜLÁLLÓK vagyunk, legtöbben úgy tartjuk, hogy legalább olyan nemes, mint amilyen nehéz, legalább olyan szép, mint amennyire emberpróbáló, s legalább akkora megbecsülést érdemel(ne), mint amennyire pótolhatatlan az egészségügyben dolgozók munkája. Tény, hogy annak, aki ezen a területen választja meg hivatását, mielőtt pályára lép nem csupán sokat, de mindent mérlegre kell tennie. Elhivatottsága komolyságát, emberi tartását és tűrőképességét, a többiek iránti odaadás készségét és így tovább, akár végteleníthetnénk a felsorolást, annál is inkább, mert az egészségügyben végzett munka - meglátásom szerint - teljességében elhivatott személyiségeket kíván. Tudjuk, hogy az egyszerű ember a maga módján, egyszerűen ítél és méltat. Számára az a fontos, hogy törődjenek dolgaival, lelkiismeretesen kezeljék ügyét-baját, hiszen ezek a területek a legkényesebbek közé tartoznak, s jellegükből adódóan sokkal többet kívánnak a puszta szakértelemnél. A Hírnök munkatársának lehetősége nyílt arra, hogy egy olyan, egész életében a paksi egészségügyben tevékenykedő, immár nyugdíjas asszisztensnővel készítsen interjút, akit a város lakói közül sokan ismernek és nagyra becsülnek, mi több szeretettel viseltetnek iránta. Kevés olyan negyven év feletti tősgyökeres paksi ember él a városban, aki ha orvosi segítségre szorult ennek vagy annak okán, ilyen vagy olyan úton ne találkozott volna még a kedves, magas barna hölggyel az éppen felkeresett doktor oldalán. Özvegy Nagy Istvánná Péter Ildikót ismerősei közül sokan tősgyökeres paksinak tartják, ami nem is csoda, hiszen - bár Kolozsváron született - több mint fél évszázada, pontosan ötvenöt esztendeje él Pakson, s asszisztensként negyven éven át megszakítás nélkül a paksi Özvegy Nagy Istvánná Péter Ildikót ismerősei közül sokan tősgyökeres paksinak tartják, ami nem is csoda, hiszen - bár Kolozsváron született - több mint fél évszázada, pontosan ötvenöt esztendeje él PaksofT, s asszisztensként negyven éven át megszakítás nélkül a paksi egészségügyben munkálkodott. egészségügyben munkálkodott. Dolgozott a gyermekgyógyászattól a tüdőgondozón át az akkori Hadkiegészítő Parancsnokság és légóvédelem egészségügyi területén keresztül a Vöröskeresztig. Pakson és környékén ő volt az első, aki ‘ölben az asszisztensnő-képző iskolát elvégezvén, megfelelő gyógyszertár épületét, itt nyitottak magánpatikát, amit később államosítottak. Jóleső érzés számomra, hogy ma is régi funkcióját tölti be ez az épület.- Az Ön számára, mint gyakorló asszisztens, csupán foglalkozást jelentett-e az egészségügyben végzett munka, vagy ennél többet?- Én mindig hivatásomnak tartottam, s biztos vagyok abban, hogy azok a munkaképesítéssel mint hivatásos asszisztensnő állt munkába. Mi tagadás, kissé szomorkás hangulatban zajlott a beszélgetés. Az Ildi néni részéről finoman rejteni próbált bánat oka természetes. Ötvenöt Pakson megélt év után a nyár végén lakhelyet változtat, Szegedre, gyógyszerész fiához költözik, de ismerősei közül sokan úgy mondják, hogy valahogy mégis itt marad.- Mindössze hétéves lányka voltam, amikor ’44-ben Kolozsvárról Paksra költözött a családom - meséli. Számomra nem jelentett különösebb gondot a pályaválasztás, mivel beleszülettem az egészségügybe. Nagyapám laboráns volt, édesapám, édesanyám, egyik nagybátyám pedig gyógyszerész. Van a családban orvos, állatorvos, a gyógyszerész pályát a fiam folytatja. ‘44-ben, amikor az akkori nagyközségbe jöttünk, a szüleim megvásárolták az örököstől a mai Borostyán társak, akik megmaradtak a pályán, ezt szintén így gondolták és gondolják. Nem könnyű az egészségügyben végzett munka annak, aki vállalja, hogy adott esetben éjjel-nappal rendelkezésre kell állnia. Nem könnyű, mint ahogy néha nem is sikerül úgy berendezni az ember magánéletét, hogy minden zökkenőmentesen menjen. Mindennek ellenére, akik tudják és merik vállalni a feladatokat, biztosak lehetnek abban, hogy személyüket osztatlan megbecsülés övezi, nyilvánvalóan és elsősorban azok részéről, akik adott esetben rájuk vannak utalva. Végül is így van ez az élet minden területén. Tény, hogy nincs olyan ember, aki élete során ilyen vagy olyan okból ne kerülne kapcsolatba az egészségüggyel s abban a reményben, hogy ezt mindenki belátja, joggal feltételezhetjük a pálya elismerését, s e helyütt csupán erkölcsi elismerésre gondolok.- Sokan úgy vélekednek, hogy a korábbi évtizedekben egyfajta társadalmi rang volt az egészségügyben dolgozni. Pakson ez mennyiben érvényesült?-Teljességgel. Az orvosok mellett az asszisztenseket és az egészségügy más területén dolgozókat is tisztelték az emberek, s mivel kicsi volt a település, az itt élők nagy része ismerte egymást. Évtizedekkel ezelőtt több volt itt a jó szó egymás közt, nagyobb volt az őszinteség, így jobban megismerhettük egymás gondját-baját. 1961-ben, amikor Szekszárdon elvégeztem az asszisztensnő-képző iskolát, én voltam az egyetlen a környéken, aki megfelelő képesítéssel állhatott munkába. Fontos dolog volt ez, hiszen korábban az asszisztensek munka közben az orvostól vagy egymástól sajátították el a megfelelő tudást. Az évek során több mint száz tanonc tanult és dolgozott mellettem, akiket egyformán szerettem. Voltak, akik elhagyták a pályát, mert nem tudták igazán megszeretni, a gyakorlati munka csalódást okozott számukra, és az anyagi megbecsüléssel sem voltak megelégedve. Sohasem firtattam az igazukat, de szívemből sajnáltam, hogy elmennek. Akik hivatásuknak, életformájuknak tekintették azt, amit felvállaltak, mindig vitték valamire.- Több mint fél évszázad elmúltával lakhelyet változtat. Gondolom, nem volt könnyű a döntés... Egy kicsit fáj, de igyekszem gyakorta visszatérni. Ünnepi alkalmakkor vagy mindenszentek idején. Az utóbbi húsz év során a Városi Rendelőintézetben dolgoztam. Kitűnő munkatársak, nagyszerű emberek vettek körül. Nekik, minden barátnak és ismerősnek is üzenem, hogy mindig szeretettel gondolok rájuk. Lélekben itt maradok Pakson. Szarka József
