Paksi Hírnök, 1999 (11. évfolyam, 1-50. szám)
1999-08-27 / 32. szám
www.paks.info.hu/hirnok PAKSI HÍRNÖK EMBERMESÉK Az elfelejtett sírok gondozója válaszoltam, hogy nem vagyok senkinek a zsebkendője, meg bumeráng sem vagyok, akit csak úgy eldobálnak, aztán visszatér. Én katolikus ember vagyok, vagy rendesen fogok élni vagy sehogy. Volt egy kis birtokunk, szőlőnk, ott dolgoztam, meg a konzervgyárban vállaltam először szerződéses, később állandó munkát. Akko-Édesapám korán meghalt, nővéremet még kicsi korában vitte el a diftéria, bátyám a háborúban esett el, így kettesben éltünk édesanyámmal egészen ’75-ben bekövetkezett haláláig. Távoli rokonaim élnek ugyan a fővárosban, de hát ahogy ez lenni szokott, nekik is meglehet a gondjukbajuk, így nem is tartjuk különösebben a kapcsolatot. riban is a Bástya utcában laktunk, öreg tömött falú házunk volt, nádfedeles épület, aminek vagy a szél vitte el a tetejét, vagy a falai omladoztak. Nem volt pénzünk, hitelt nem kaptam a szerződéses munkaviszonyom miatt. Édesapám a húszas évek idején kinn dolgozott ugyan Amerikában, de azt a pénzt, amit ő hazahozott, elvitte a huszonhetes infláció. Végül is nagy nehezen, lehetőségeinkhez mérten felépült a ház.- Mit jelent Önnek a sokak szerint szerencsétlenséget hozó péntek 13-a? Mindig egy szerencsétlen napot juttat eszembe. A bátyám, aki mindössze négy évvel volt idősebb nálam, tizenhárom hónapot és tizenhárom napot töltött a háborúban, és '44-ben egy pénteki napon, 13-án tűnt el a fron-N AGYON SOKAN élnek köztünk olyan idős emberek, akik túl a század embert próbáló zivatarain, túl mindenféle megpróbáltatáson, pótolhatatlan veszteségeken, ma is tesznek olyan szép és figyelmes gesztusokat, melyek igazán megérdemlik a megbecsülést. Akkor is, ha csupán egy ismeretlent vagy távoli ismerőst eltakaró sírra helyezett szál virág ez a gesztus. Legtöbbször észre sem vesszük ezen idős embereket, szótlanul és érdektelenül megyünk el mellettük, pedig az idő szántotta arcok mögött nagyon is elevenen élnek a múlt történései. Az időtől fátyolos vagy könnyektől csillogó szemekben múlt és jelen, örömök és tragédiák, sikerre vitt és be nem teljesült elhatározások, emlékek, álmok, gondolatok ölelik egymást. Beszélgetőtársam is ezen szelíden jótevő idős emberek nagy családjához tartozik. Molnár Panni nénit Bástya utcai otthonában kerestem fel, ahol édesanyja halála után közel huszonnégy év óta egyedül él. Arról szól, hogy ezt az egyedüllétet némiképp feloldja a nyolc cica és két kutya, akiknek gondját viseli, ők alkotják a családját. Panni néni szerdára, szombatra és vasárnapra eső - ahogy ő fogalmaz - „temetőjárásai” alkalmával szerettei nyugvóhelyén kívül olyan sírokra is visz virágot, melyeket már senki sem ápol. Ünnepek alkalmával az elárvult hantokon is gyertyát gyújt, és imát mond ismerősökért és ismeretlenekért ugyanúgy, mint ahogy szeretteiért. Az idős hölgyet szombati napon, tizennegyedikén kerestem fel kérdéseimmel. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert bár nem vagyok babonás, valami mégis visszatartott a péntek tizenharmadikai látogatástól. Rossz sejtelmem beigazolódott. Panni nénit és családját évtizedekkel ezelőtt, még a háború e napon idején súlyos tragédia érte.- Itt, Pakson születtem 1926 telén, pontosan január 6-án - meséli - Édesapám korán meghalt, nővéremet még kicsi korában vitte el a diftéria, bátyám a háborúban esett el, így kettesben éltünk édesanyámmal egészen ’75-ben bekövetkezett haláláig. Távoli rokonaim élnek ugyan a fővárosban, de hát ahogy ez lenni szokott, nekik is meglehet a gondjukbajuk, így nem is tartjuk különösebben a kapcsolatot.- Volt-e férjnél Panni néni ? Volt egy tiszavirág-életű házasságom. Zivataros időket is éltünk, a kapcsolatunk sem volt felhőtlen, így aztán elváltunk. Persze akadtak férjjelöltek, de mindegyik városba akart vinni. Nem mentem, nem akartam magára hagyni az édesanyámat. Hiába mondta szegény, hogy menjek csak, nehogy magamra maradjak, nem tudtam elhagyni. Jóval később jelentkezett a volt társam, akkor már három családja volt. Mondta, hogy újrakezdhetnénk meg ilyesmi, de én azt ton. Nagyon szeretett kártyázni, a kártyás emberek pedig tudvalévő, hogy többnyire babonásak. O szerencsétlen számnak tartotta a tizenhármast, esetében beigazolódott a babona. Emlékszem, ’44-ben egy gyönyörű holdvilágos, őszi este volt. Tompa ágyúzás hallatszott, a torko- Iattüzek bevilágították az eget. Anyám megjegyezte, hogy valahol nagy harcok lehetnek. Éjszaka édesanyám felkelt, meggyújtotta a petróleumlámpát és azt mondta: Jövök fiam, jövök. Kiment az ablakhoz. Mondtam neki, hogy nincs ott senki. Később elmesélte, hogy nem tudott aludni, egyre csak a torkolattüzek megvilágította eget figyelte, és egyszer csak egy iszonyú dörrenést hallott, és azt, hogy kopognak az ablakon. Kiment és úgy látta, hogy ott áll a bátyám, a combjáig csupa vér. Két nap múlva jött az értesítés, hogy a testvérem eltűnt a fronton, csak abban reménykedhettünk, hogy fogságba esett. Tudtam én, hogy nem sokat ér a reménykedés. A bátyám mindig azt mondta, hogy inkább meghal, mintsem fogságba kerüljön...- Temetőket gyakorta látogató emberek mondják, hogy Panni néni elhagyott, gazdátlan sírokat is felkeres, virágokat helyez el rajtuk, ünnepek idején gyertyát gyújt. Miből fakad ez a ritka, de annál nagyobb tiszteletet érdemlő szokás? Az ember lelkületéből. Mint általában a paksiak, én is kegyelettel adózok a holtaknak. Ha úgy adódik öthat sírt is meglátogatok, virágot viszek, ha tehetem, akkor koszorút is. Ünnepek idején mécsest, gyertyát gyújtok, azt hiszem ennyivel minden elhunyt embernek tartozunk. Ilyenkor titokban mindig arra gondolok, hogy talán majd, ha eljön az idő, az én síromra is hoz valaki egy szál virágot. Hiszen ennyit mindenki megérdemel. Szarka József
