Paksi Hírnök, 1999 (11. évfolyam, 1-50. szám)
1999-08-20 / 31. szám
PAKSI HÍRNÖK www.paks.info.hu/hirnok EMBERMESÉK A horgász filozófiája UL A HORGÁSZ a paksi Duna-part felső kanyarulatában rakott, várostól számított harmadik kősarkantyún. Pirkad. Kelet felől égen és vízen bíborlik a Nap, vízi szárnyasok keringenek, legalább olyan árgus szemekkel keresik a gyors halat, mint amilyen szemekkel a horgász figyeli a vízre kivetett, mozdulni nem akaró úszókat. Összesen négy jelző alkalmatosság nyugszik békés arcátlansággal a két kőhányás közt elterülő nyugodt víztükrön.- Mintha öröktől itt pihennének.- Órák óta meg sem mozdulnak ezek a francok. Nagyon nehéz időket élünk mi, horgászok, uram. Nincs már a Dunában hal - mondja keserűen a horgász, miközben óvatosan mellételepedek. Teste minden elképzelhető részén vakaródzik, vagy szorgalmasan csapkodja a szúnyogokat. Ezek a „dögök" a végzetemet hozzák. Lassan akkora lesz a fejem, mint egy luftballon, úgy meglepnek, hogy mindjárt meghalok vérhiány következtében.- Miért nem hozott szúnyogriasztót? - kérdezem együtt érzőén, és nyújtom felé a magamét. Máris befújja magát a védelmet nyújtó permettel, majd köszönettel visszaadja a sprayt, és keserű ábrázattal bámulja tovább az úszókat.- Kapás? - kérdem visszafogottan.- Az lenne jó...- Milyen csalival?- Mit macerái még maga is engem? - horkan fel idegesen - Elég nekem ez a rohadt szúnyoginvázió, meg az, hogy nem kap a hal, meg az, hogy hajnali négy óra óta itt ülök, és dió nagyságú vízhólyagok keletkeztek az ülepemen. Idejövet kint a parton, az erdőben is támadtak a szúnyogok, még futottam is. Hát kell ennél több szerencsétlenség? Én idejöttem mégis, mert itt etettem be a halakat, és a beinvesztálást nem hagyom, ha törik, ha szakad, halat kell itt fognom. Ne tudja meg, hogy milyen kegyetlen érzések gyötrik a horgászt ilyen esetekben. Én sráckorom óta lógatom a zsinórt a vízbe, nekem senki ne magyarázzon a horgászat titkairól, mert bizonyisten mondom, hogy a környéken, ha valaki, hát én aztán nem szegrőlvégről ismerem a horgászat rejtelmeit. Bátran elmondhatom magának, hogy én olyan mély ismeretekkel rendelkezem a horgászat területén, hogy előttem minden dunai horgász csak pisloghat, meg a kalapját emelgetheti.- Mégis milyen csalival horgászik? - kérdezem ismét, jelentőségteljesen pillantva egy, a kövek közt gondosan biztonságba helyezett jókora reklámszatyorra, melyben mindenféle konzerves dobozok, dunsztos üvegek lapulnak.- Hoztam főtt csemegekukoricát, trappista sajtot, földi gilisztát, csontkukacot, paprikás kenyeret, piócát és nadályt, lótetűt, csak krokodilt nem hoztam. Elég a felsorolásból? Mit erőszakoskodik itt rajtam? Nem elég, hogy felmérgesít, még a halakat is elriasztja. A legidegfeszítőbb pillanatban dumál itt a fülembe. Megragadja a jobb keze felől letámasztott horgászbotot, és a jól sikerült rántás után birkózni kezd a horogra akadt zsákmánnyal. Kis idő múlva a kövekhez vonszol egy húszdekás körüli dévérkeszeget.- Látja ezt? Első kapásból fogás. Szép, mi? Gilisztával. Az én filozófiám szerint még a legsilányabb csali, mint például földigiliszta is hozhat eredményt. Most pedig minden botra gilisztát akasztok. Lesz itt annyi hal, hogy kamionnal vihetem haza a zsákmányt. Ha kell, egészen estig itt fogok ülni, van borom, elemózsiám, de legfőképpen van elszántságom. Több mint negyven éve horgászom, nincs olyan fajta hal a Dunán, amit még ne akasztottam volna meg. Harcsát békával, angolnát kukaccal, busát puszta kézzel - igaz, azt csak az áradásból visszavonuló folyam után maradt pocsolyában fogtam meg. Hiába nem is ember az, aki nem gazember. Az én filozófiám szerint megjön a hal, ha megjön az ideje. Nem olyan a horgászszerencse, mint a rendes szerencse, alaposan elő kell készíteni. Én a beetetést tartom a legfontosabbnak. Mint látja, meg is van az eredménye.- Mekkora volt élete legnagyobb zsákmánya?- Ne tudja meg. Huszonnégy kiló, harmincdekás harcsa. Szürke. Akkora feje volt, mint egy vízilónak. Belefért volna a szájába a komám feje, pedig ha valaki, ő aztán nem panaszkodhat az okoskájának a méretére. Ö segített vágóhoroggal kiemelni azt a hatalmas állatot. Amikor megláttam, egyszerűen elaléltam. Fénykép is készült az esetről. A fára húzott harcsa előtt aléltan keresztbefektettek, és csak a felvétel elkészítése után pofoztak magamhoz. Azért mégis azt mondom, hogy azok voltak az igazi szép idők. Akkor még annyi hal volt a Dunában, hogy rengeteg. Nem úgy állt ám a horgász a parton, mint egy imádkozó sáska, hanem mint egy fejedelem, aki jómódjában azt sem tudja már, hogy ő akassza-e meg magának a zsákmányt, vagy hagyja, hogy a zsákmány könyörögje magát a horogra. Ne tudja meg, hogy a felszín alatt milyen sivár a folyó. Itt most már csak nagyon komoly hozzáértéssel és türelemmel foghat halat az ember. Nekem például mindig azt kiabálja a feleségem, hogy én egy csendes őrült vagyok, honnan is tudná, hogy a zsákmány megszerzésére irányuló szellemi és fizikai embererő mennyire megviseli az embert. Délelőtt tíz óra körül jár, apad a horgász reménye, sehol egy kapás, sehol egy felcsapó rablóhal, csak a hőség növekszik könyörtelenül. Indulni készülök már, menekülni igyekszem ebből az embert kínzó, értelmetlennek tűnő várakozásból. Horgászunk szemét kegyetlenül csípi a homlokáról patakzó veríték, de azért konokul figyeli az úszókat. Kérdezem tőle, hogy marad-e még. Elkeseredetten néz rám: - Halálom pillanatáig. De most már tényleg menjen innen, mert nem tudom, mire fogom elszánni magam. Magának köszönhetem ezt a pocsék napot. Gondterhelten nyúl a fröccsös üvegért, jókorát húz az italból, majd felém fordulva még megjegyzi bánatosan:- Különben nem haragszom magára, csak arra kérem, hogy legközelebb ilyen helyzetben harminc méter sugarú körben ne merészkedjen a közelembe. Maga tőlem soha nem fog kapni, nem sok, egy falat halat. Szarka József
