Paksi Hírnök, 1999 (11. évfolyam, 1-50. szám)
1999-07-09 / 28-29. szám
www.paks.info.hu/hirnok EMBERMESÉK Mohamed és a magyar Ha valaki kitűnő szakemberhez méltóan, mint hajdanán a céhek küldöttei, bejárja a körülötte mozgó világ viszontagságait, s tudásával, hozzáértésével segít, segíteni tud, igazán tiszteletet, megbecsülést érdemel. Van valaki, aki az orenburgi gázvezeték építésétől az algériai Sukarason át, Németországon keresztül visszatért Magyarországra, s mint nemzetközileg elismert hegesztő, ismét munkába állt. O történetesen Pakson él. Csanádi István Antalról van szó. A városban csupán Csacsónak nevezik, maga is elfogadja e becenevet. Ha valaki, hát ő, közel a hatvanadik életévhez, tud mesélni. Nem csoda, embert próbáló életet élt és él, fele sem igaz történetek, amik megtörténtek vele. Mint mondja: „Tőlem távol állnak.” Tény, hogy Csacsó 1977- től '94-ig külföldön dolgozott, többek közt Algériában, Sukarasban, ahol sikerült megismernie a muzulmán világot. A napi egy liter víz az ötven fokos hőségben szinte elképzelhetetlen próbatétel egy európai ember számára. Ha már a sivatagi skorpiók is elrejtőznek a végtelen homoksivatag mélységeibe, s az ember tizennyolc méter magasságban saválló csöveket hegeszt, el lehet képzelni, hogy egy európai szakember napi nyolc órás munkáját hogyan képes elvégezni.- Megjártam Mozambikot, Líbiát, Algériát, az akkori NDK-t, a Szovjetuniót - feleli kérdésemre válaszolva. - Annyira imádtam az algériai Sukarasban végzett munkát, mint az emberi élet borzalmait.- Úgy tudjuk, hogy Ön Sukarasban, Algériában egy munkahelyi inzultus során a szebbik felén illetett egy éppen napi imáját végző muszlimot. Hogyan történt?- Nos, én akkoriban a Szovjetunióban dolgoztam kereken három esztendőn át, ezután 1977-től '94-ig Németországban végeztem a rám bízott munkafeladatokat. Amikor Algériába, pontosabban Sukarasba vitt a szükség, éppenséggel ausztenites saválló vízszállító csöveket kellett hegesztenem. Segítségként magam mellé kaptam nem kevesebb, mint tíz Mohamedet. Az, aki a létrámat tartotta igazán jó fiú volt, csak vallásukhoz, szokásaikhoz hűen naponta Mekka felé fordulva négyszer imádkozott, vagy Medina felé is fordult - mit tudom már. Mivel én kövér voltam - ruhámat ledobva, csupaszon mindössze 104 kiló -, mint hegesztőmestert és turbinaszerelőt nem a turbinához vittek, hanem a külső vízvezeték szereléséhez. Víz persze nem volt, csak porfelhő, meg kegyetlen hőség, meg az elektródafogóm a pálcákkal, no meg az én Mohamedem, aki a tizennyolc méteres magasság megkívánta létrát cibálta utánam. Aranyos arab srác volt, még az Eric Honecker-féle Kelet- Németországban tanulta ki a hegesztőlakatos szakmát. Értett is hozzá, miközben úgy spontán mekegte a németet. Legalább hatvan, hetven fokos hőség lehetett, úgy dél körül járhatott az idő, amikor megéheztem, megszomjaztam. Gondoltam, nekem is jár ebédidő, fújok is egyet, mielőtt sült szelet lesz belőlem. Franciául ordítottam a Mohamednek: „Lauter retur!” Hozd vissza a létrát! Minden európai hegesztő tíz Mohamedet kapott segítségül. Én jó ideig meg voltam elégedve az én létracipelő Mohamedemmel, egészen addig, amíg kámzsástul, létrástul el nem tűnt, pont ebédidőben. Gondoltam magamban, hogy még Allah nevében sem fogom feláldozni az életemet. Tizennyolc méter magasból az izzó csöveken lemásztam, és kerestem az én Mohamedemet. Mi tagadás, könnyebb volt megtalálni, mint egy oázist. Ott imádkozott a csővezeték alatt. Egy rossz gondolatom támadt - bizony, olyan rossz gondolatai is támadhatnak ilyen pokoli hőségben egy szomjazó, éhező embernek, amiket a további események során maga is megbánhat, mint ahogy én is megbántam - szívből mondom. Megtaláltam Mohamedet, látom, hogy egy hullámpapíron Mekka felé fordulva-görnyedve dicséri az ő Istenét, az alsó fele pedig úgy leng, mint egy kurtizáné, mellette pedig ott hever a létránk. Elordítottam magam: „Lail Allah, jakerin, jakerin!” Miután magam is megdicsértem az én Mohamedem istenét, olyan hatalmasat billentettem az alsó részébe a vasalt bakancsommal, hogy hullámpapírostul, imástul, mindenestül arrébb szállt, legalább négy métert tett meg, ezután felugrott és eltűnt nyomtalanul. Nyomtalanul...? Alig ülök le az eledelemhez, hogy végre én is egyek valamit, már jön is az én Mohamedem, méghozzá huszadmagával, mindenféle késekkel felfegyverzett társaival. Azt mondja nekem, hogy „Hana hunafe amdabla!” - magyarán: Eljöttem érted, hogy elvigyelek! Embert még nem látott úgy futni, ahogy én futottam a magyar vállalatom kirendeltségéig, ott kaptam menedéket, amíg megérkezett a magyar konzul, akinek köszönhetően épségben viszszatérhettem Magyarországra. - Laj Allah! Hatalmas az Isten! Szarka József
