Paksi Hírnök, 1999 (11. évfolyam, 1-50. szám)
1999-02-26 / 9. szám
Paksi Hírnök 1999. február 26. NÁLUNK TÖRTÉNIK AZ ÉRTELMISÉGI FIATALOK H NEM TALALJAK HELYÜKET Egy felmérés adatai szerint 1995-ben még hazánk népességének harminchét százaléka élt községekben. A hatvanas évek elején megindult urbanizációs folyamat hatására nagyarányú elvándorlás kezdődött, és ez a jelenség lényegében napjainkban is csak részben csökkent - megfordulásról azonban még aligha beszélhetünk. Ugyanakkor az agglomerációs övezetek lélekszáma nőtt, ami lényegében pozitív települési átstrukturálódás megkezdését jelentheti: a szociológusok szerint ugyanis nem feltétlenül előnyös, hogy a városlakók száma emelkedjék (külföldi példákra hivatkoznak: a nyomor tömegessé válására, a deviáns viselkedés gyakoriságának növekedésére). Ezzel szemben azt tartják kívánatosnak, hogy az urbanizáció szintje minden településen javuljon - mindenki számára hozzáférhetőek legyenek például a kereskedelmi, egészségügyi szolgáltatások. «> SÓLYA EMMA Ay m, ha az utóbbi megvalósul is: népszerűbbé válnak-e a városok mellett, vagy helyettük a falvak, községek? Amelyek még ma is „szegényebbek” (mind az ott élők jövedelme, mind az infrastruktúra szempontjából), mint a városok - s emellett kimutatták azt is: a községek lakói gyakrabban szenvednek a lelkiállapot problémáinak testi és lelki megnyilvánulásaitól. A falusiaknak számolniuk kell etnocentrizmussal is. A pletykák, a kutató tekintetek, a „mindent tudok rólad” elől bizony nagyon sokan az elszemélytelenedett városokba menekülnek - ha tehetik. Dunaszentgyörgy közel háromezres lélekszámú település tíz kilométerre Pakstól, a hatos fő közlekedési út mellett- meglehetősen frekventált területen - fekszik, s könnyen elérhető. Van iskolája, orvosi rendelői, üzletei... Mégis sokan mondják: szeretnének inkább valahol másutt élni. Többen szereztek diplomát az itt élők közül - azután diplomájukkal együtt odébbálltak. Igaz, egyelőre úgy tűnik: esély és állás itt legfeljebb a pedagógus, vagy mezőgazdász végzettségű fiatalok számára akadhat - vagy a műszakiak számára, akik, ha elég ügyesek, szert tehetnek egy állásra a csak busszal, autóval elérhető atomerőműben. A huszonkét éves András, akinek mérnöki diplomáján még meg sem száradt a pecsét, másképp gondolkodik:- A Miskolci Egyetem Dunaújvárosi Főiskolai Karának műszaki informatika szakára jártam, ahol harmadik évben számítástechnika specializációt is végeztem. Előtte Pakson, az PA Rt. műszaki szakközépiskolájában tanultam. Már akkor nyilvánvaló volt számomra, hogy érettségivel nem lehet elhelyezkedni, és még az én szakérettségimmel is nehezebb álláshoz jutni, mint felsőfokú végzettséggel. Az atomerőműbe már akkor is elsősorban okleveles emberek kellettek. A diplomám megszerzése előtt pedig már arra kellett gondolnom: nem maradhatok. Az atomerőműben töltöttem a gyakorlati időmet, tisztában voltam jövőbeli helyzetemmel, azzal, hogy többnyire telített az erőmű, nincs szabad álláshely. Nem is nagyon akartam ott dolgozni, mert lehet, hogy jól fizetnek a környékbeli keresetekhez képest, de nem láttam biztosítottnak, hogy tíz év múlva is működik még az erőmű, lesz perspektívám. Abban, hogy el szeretnék menni Dunaszentgyörgyről közrejátszik az is, hogy a környéken nem sok olyan munkahely van, ami nekem megfelelne (a fizetés tekintetében sem) és ahol a magam végzettségével el tudnék helyezkedni. Igaz, ha például Szekszárdon élnék, nem biztos, hogy otthagynám az otthonomat. A megyeszékhely más: ott valószínűleg állást is jobban találnék. Hiányzik onnan az itt tapasztalható falusi mentalitás, a rendszerváltás előttről visszamaradt szemlélet. Azt nem mondom, hogy Dunaszentgyörgy infrastrukturálisan fejletlen, vagy nem jó a közlekedés. De úgy gondolom, a helyi önkormányzat nem tudna segíteni a hozzám hasonlóaknak. Elképzelhetetlennek tartom, hogy itt éljek tovább. Andrea Dunaszentgyörgyön maradt, de fájlalja már. Huszonhat éves közgazdász, két kislány édesanyja:- Budapesten, a Közgazdaságtudományi Egyetemen végeztem általános közgazdászként. Akkor még úgy gondol-
