Paksi Hírnök, 1998 (10. évfolyam, 1-47. szám)

1998-02-13 / 5. szám

1998. február 13. Paksi Hírnök SÓLYA EMMA: SZILVIA Szilvia várt. Soha nem hiá­ba, hiszen mindig meg­kapta, amit akart: pénzt és ba­rátokat egyaránt. Szép volt, mindenki kedvence, ha akar­ta, minden ujj ára más fiú ju­tott. Aztán újra, mindig csak várt. Még Valamire. Úgy érezte, csak azért nem kapta meg, amire vágyott, mert maga sem tudta, mi az. De egyszer rádöbbent. A könyvtárban ült éppen, egyetemi vizsgáira készült, fel sem pillantott jegyzeteiből. Csak akkor, mikor megérezte maga mellett valaki másnak a jelenlétét. Egy férfi volt az. Szilviának a lélegzete is el­akadt, és nem igazán értette, miért zsibbadt el a lába vyjáig, hiszen a férfi nem volt az ide­álja; nem hasonlított eddigi barátaira, az álmaiban felbuk­kanó szőke hercegre sem. Szilvia úgy gondolta eddig: a szerelem hibátlan férfitestben lakozik. Pont olyanban, ami­lyet ő, aki eddig mindent és mindenkit megkapott, megér­demel. Tévedett. Az átlagférfi szürke szeme sugárzott. Kedvességet, intel­ligenciát tükrözött. És még Valamit. Amire Szilvia várt és amit senkitől nem kapott meg még: ült az ismeretlen mellett, akibe beleszeretett. Azonnal és halálosan, akkor, ott, a könyvtárban. És Szilvia élete ettől a nap­tól gyökeresen megváltozott. Hamarosan felismerte: a férfi szemében a kedvesség nem neki szól. Nem csak ne­ki. A könyvtárbeli találkozás után sokat beszélgetett Zol­tánnal, aki csak barátsággal közelített hozzá. Szilvia ennél többet akart. Azt hitte, megőrül. Felborult az élete - nem ment a tanulás, elmaradtak a barátnők... Ült a szobijában, romantikus zenét hallgatott, és várt. Számolta az órákat, a perceket a következő rande­vúig, amikor Zoltánnal újra a kávéházban ülhetett végre és nézhette őt, elmerülhetett szürke szemének tengerében és hallhatta a hangját - a gyö­nyörű muzsikát... De Zoltán érzelmei iránta nem változtak. És Szüvia csak várt és várt, hátha mégis meg­törik a varázs. Egyszer csak... Szobájában kuporgott ép­pen, mikor csengettek, s az aj­tót kinyitva egy hatalmas, gyönyörű virágcsokorba bot­lott Szüvia. Körülnézett: a lép­csőház üres volt. Zakatoló szívvel kereste a csokorban a kártyát, szerette volna megta­lálni Zoltán üzenetét - mind­hiába. De a lány biztos volt abban: a gazdátlan csokor a küszöb­re az imádott férfitól érkezett. Pár nappal később a várva­­várt kávéházi randevúra sie­tett éppen, mikor megszólítot­ták. Krisztián volt az, gyerek­kori jó barátja Régen látta már, azóta Krisztián sokat vál­tozott. Beszélgetni akart Szü­­viával, vagy még többet annál - de ezt a lány nem vette észre. Sietett, hogy megköszönje Zoltánnak a sok szép virágot. Majd máskor, holnap, mondta, s már rohant is volna tovább, de Krisztián kérdésé­re bénultan torpant meg - a fiú a csokor iránt érdeklődött. Hogy Szilvia megkapta-e, tet­­szett-e neki? A lány kábultan mosolyog­ni próbált, hangtalan „köszi”­­t formált az ajka, aztán ólom­nehéz léptekkel, kedvetlenül ballagott tovább a kávéház felé, ahol Zoltán várta. Nem is volt kíváncsi Krisztián vá­laszára, hogy minek a virág - nem kérdezte tőle, ha már Zoltántól nem kérdezhette meg... A szürke szemű férfi sosem mesélt otthonáról. Szilvia csak azt tudta róla, hogy ta­nár, rengeteget beszélgettek irodalomról, pszichológiáról, filozófiáról... De Szilviát már nem lelkesí­tette a szellemi társ szerepe. Amikor Zoltánt a családjá­ról faggatta, a férfi ügyesen el­kerülte a kérdést. A kitérő vá­laszok baljós sejtelemként fészkelték magukat Szilvia leikébe. A férfit, aki nem árul­ta el, miért nem akarja őt, vál­tozatlanul imádta tovább. Várt, remélt és mindjobban szenvedett. Krisztián egyre többször bukkant fel, és mesélt. El­mondta, végzett az egyete­men, üzletemberként költö­zött haza, vissza a kisváros­ba. Szilvia közömbösen hall­gatta. Azt a különös tüzet Kriszti­án tekintetében pedig szeret­te volna inkább Zoltán szemé­ben felgyújtani... Aztán egy napon megértet­te, hol hamvad el a parázs. Látta Zoltánt. Egy szép, fia­tal nővel és három gyerekkel. Látta azt is: a férfi boldog. Nélküle és mással. Szilvia csúnyán megalázottnak érez­te magát. Szeretett volna el­tűnni a föld színéről, de csak bámulta a családi idillt. Mindhárom kisfiúnak ked­ves, szürke szeme volt... A lány teljesen összetört. Nem tudta, hogyan ért haza, nem tudta, honnan szedett össze annyi gyógyszert. Agyából egyetlen hatalmas kérdőjel szorította ki a józan gondolatokat: MIÉRT? Miért hívta minden héten, miért beszélgetett vele órá­kon át, miért, ha tudta, hogy Szilvia számára nincs más, csak ő, és nem elég, amit ma­gából adni tudott? Miért, ha itt a három gyerek és a felesége, akire úgy néz, mint rá sohasem? És miért nem mondta, ha nincs semmi esély, hogy miért nincs? Miért nem engedte, hogy el­felejtse? Szilvia csak azt tudta: vá­laszt hiába keres. Feloldotta a gyógyszereket és egy hajtás­sal megitta az egészet. Mielőtt minden sötétségbe burkolózott, Zoltánt látta, aki fölé hajolt... Krisztián az ágya szélén ült, mikor Szilvia feleszmélt. Fog­ta a kezét és mosolygott rá. „Veled maradok” - suttogta, és Szilvia örült, hogy nem hagyja magára az emlékeivel. De tovább várnia egyedül kell...

Next

/
Thumbnails
Contents