Paksi Hírnök, 1998 (10. évfolyam, 1-47. szám)

1998-05-22 / 18. szám

Paksi Hírnök 1998. május 22. EMBERMESÉK KICSINY HÁBORÚK Úgy tartja a mondás, hogy háborút kirobbantani végtelenül egyszerű dolog. Más kérdés, hogy visszaszerezni a békét na­gyon nehéz. Mióta ember az ember, háborúzik. Önmagával, embertársaival, természettel, s ki tudja, mi jöhet még. SZARKA JÓZSEF Számtalan példát említhet­nénk, nemzetközi konf­liktusok sokaságát, melyek során békefenntartó katonák estek és esnek áldozatául a kí­méletlen erőszaknak, kocs­mai, utcai, sőt, családi „kis” háborúkat, amikor a kirob­bant vereségek során a jó szándékú békítőt ütik a koráb­ban egymást dorgáló felek. Jómagam az utóbbi, a szin­te mindennapos háborúkból vettem látleletet. Ezen hábo­rúk „katonái” közül három­mal is elbeszélgettem. Két se­besült, és egy győztes „har­cost” kérdeztem arról, hogy vajon mi kényszerítette őket a harcba, viszályba, s természe­tesen az adott küzdelem vég­kifejletéről is érdeklődtem. A korábbiak nyilvánvalóan pó­rul jártak, ám az utóbbi, a győztes sem ünnepelhette maradéktalanul a sikert, mi­vel a „hőst” egyszerűen bör­tönbe zárták.- Nem vagyok egy piskóta - meséli M., majd így folytatja: - Cecén például ott maradt a fél fülem. Leharapták.- Ki tette ezt és miért? - faggatom tovább a nem éppen birkózó alkattal megáldott alacsony termetű, vékony dongájú embert.- Az eset egy magánlakáson történt, aminek fele engem il­let. Nagyanyám halála után ebbe a házba sógorom és fele­sége költöztek, az én részem kifizetésére pedig nem hajlan­dóak. Ezért kereken négy éve pereskedünk egymással. Unom a pereskedést, vagy ötödször mentem el hozzájuk bottal, kapával, amilyen fegy­ver csak használható egy ilyen bonyolult konfliktusban. A só­gorom állandó jelleggel ne­kem támadt, én megvallom, hogy a legjobb védekezés a támadás. Egyszer sikerült a földre tepernie, s birkózás közben leharapta a fél füle­met. Akkora turbánt kaptam a fejemre a gyorssegély során, mint egy indiai maharadzsa. Kerestem én a leharapott fül­cimpát, de nem találtam, mint később kiderült, egyszerűen azért nem, mert a sógorom le­nyelte. Sajnos, ez esetben nem volt mit visszavárná a helyé­re. Hiába, örök vesztes va­gyok. Most már nem csak a jussomért, hanem a fél füle­mért is pereskedhetek, annál is inkább, mert a sógorom et­te, ürítette.- Én meg ülök a presszóban a barátnőmmel, hát látom, hogy bámulja egy krapek - folytatja F. - Úgy guvadtak a szemei, hogy majdnem az asz­talunkhoz értek. Mondom ne­ki: tedd el a pilácsaidat haver, mielőtt kiveszem őket a he­lyükről! Felálltam, odamen­tem hozzá, de olyan szeren­csétlenül másztam az öklöm­mel abba a ronda képébe, hogy a hüvelyk ujjam meg­akadt a szájában, ez meg ak­korát harapott szegénykémbe, hogy felordítottam, s mivel te­hetetlenségemben nem tud­tam védekezni, lecsapott, mint egy taxiórát.- Mi lett a háború vége?- Feltápászkodtam, mond­tam neki, hogy várj meg, rög­tönjövök, pajtás. Nem messze lakok a helyszíntől, a vendég­látó helyiségtől, így hazaro­hantam a kisbabámért. Mire visszaértem, már kint volt a rendőrség. A baltát lefoglal­ták, engem pedig ezrekre bün­tettek.- Te sem voltál túl okos, ko­mám - kapcsolódik a beszél­getésbe Zs., aki paksi lová­szemberként részt vett jó né­hány Balaton-parti szüreti bá­lon. Nem hittem volna erről a százhatvan - egynéhány centi­méter magas fiatalemberről, hogy képes legyőzni egy két méter magas, százegynéhány kilós taxist, aki ráadásul egy jól megtermett németjuhász társaságában tagadja meg em­berünk szállóhelyére való el­szállítását.- Vége volt az ünnepnek. Kezemben a karikás ostorom, még mindig népviseletben voltam, igaz, kissé illuminált állapotban arra kértem a taxis urat, hogy szállítson a szál­lómra, mert, mint ő is látta, gyalog nem voltam képes ha­zamenni - meséli, majd így folytatja:- Azt válaszolta, hogy az ilyenek, mint én, nem fogják összepiszkítani az ő kocsiját. Persze, hogy elöntött a méreg. Egyet durrantottam az osto­rommal, majd a lábait rántot­tam meg a kígyóként rájuk te­­keredő szerszámmal, naná, hogy hanyatt esett. Ezután olyan precízen nyomtam szá­jába az ostor nyelét, hogy egy­szerre öt fogától is búcsúznia kellett. Jött rám az átkozott németjuhásza, annak meg ak­korát suhintottam a hátsó ré­szére, hogy kinyílt a bőre és szűkölve elmenekült.- Ezután mi következett?- Bírósági per. Még a bírónő is elhűlt, amikor megtudta, hogy nem én, hanem a taxis gorilla a felperes. Fogaira, ku­tyára, mindenre kárpótlást kö­vetelt. Nagy összegű büntetést akasztottak a nyakamba. Nem tudtam kifizetni, így kénytelen voltam bevonulni a zárkába. Hát igen. így, vagy így is zajlanak a mi kis hábo­rúink - békeidőben. Ha nem mulasztotta volna el az elmúlt héten megvenni a Paksi Hírnököt, akkor elolvashatta volna, hogy hogyan szavaztunk a választáson, amelyen „még nem dőlt el semmi sem...”, hogy Pákolitz Istvánnak emlékszobát állítottak, hogy kinevezték a Fortuna Rádió főszerkesztőjét, hogy jubilál a Faluház, hogy miképpen alakul a pünkösdi fesztivál programja, hogy tripláztak a paksi amatőr kosárlab­­dások a megyei bajnokság döntőjében, hogy három paksi lány is indul a tavaszi fesztivál szépség­­versenyén, hogy lapunk az Interneten is olvasható... Legközelebb megveszi a Paksi Hírnököt?

Next

/
Thumbnails
Contents