Paksi Hírnök, 1998 (10. évfolyam, 1-47. szám)
1998-05-01 / 15. szám
Paksi Hírnök 1998. május 1. 14 EMBERMESÉK ASSZONY LESZ A LÁNYBÓL Anyák Napja volt, és az óvoda kis terme zsúfolásig megtelt. Tudtam: ismét meghallgatom a szokásos verseket, kapok egy szál virágot, de azért igyekeztem minél közelebb ülni az aprócska szőnyeghez, melyet ideiglenesen kineveztek színpadnak. Izgultam, vajon tudja-e hibátlanul mondani az én drága kislányom azt a néhány sort, melyet titokban néha otthon is mondogatott a fürdőszobában. •* SEREGÉLY ERZSÉBET Meglepetésemre másként alakult az ünnepség, ahol nem versek és dalocskák hangoztak el, hanem az óvó néni kérésére mindenki lerajzolta az anyukáját, és a rajzot a kezében tartva elmondhatták: milyennek látják ők az édesanyát. Más és más volt a rajz, ám egytől egyig aranyos és bájos. Egyre kíváncsibb lettem, tudtam az én egyetlenem rajza egy csoda lesz: mondjuk egy szép kert közepén álldogálok, és a kert telis teli lesz virágokkal. Éppen ezen ábrándoztam, amikor kislányom kezében megpillantottam a rajzát, majd hangját hallva pedig egyenesen elsüllyedtem volna.- Ez az én mamám, aki elsőnek kel fel reggel és kikészíti a ruháimat - mondta és felmutatta a rajzot, rajta fizimiskámmal. A közönség hatalmas kacajra fakadt a rajz láttán, én pedig azt hittem: azon nyomban meghalok. Természetesen a kis előadóművész profikat meghazudtoló módon megvárta míg a nevetés elcsitul, majd folytatta:- A haját nem jól rajzoltam, sokkal jobban égnek áll. Elbizonytalanodtam, bűntudatom támadt, talán még egy órával hamarabb kellene fel kelnem, aztán felöltöznöm, megfésülködnöm és sminkelnem. A történet óta évek múltak el. A lányom megmaradt - hál’ Istennek őszinte kritikusomnak és barátomnak, amit kölcsönösen köszönhetünk egymásnak. Elfogadjuk egymás véleményét és ez így is van jól. Ma már egyre gyakrabban kérdezgeti, majdnem felnőttként, milyen kislány is volt, és milyen édesanyának lenni. Várni valakit hónapokon át, tervezgetni közös jövőt, és közben ahogyan felnő, tudatára ébredni annak, hogy bár ő örökké kislány marad az anya számára, egyszer neki is kislánya lesz. Copfos hajú, pösze és kék szemű, aki egyszer msyd lerajzolja a mamáját. Elfordítom a kulcsot a zárban, nyílik az ajtó, de ma senki nem jön elém. Különös félelem lesz úrrá rajtam: egyedül maradtam. Belépek a szobába, és meglepetésemre felfújt lufikkal díszítették a helyiséget, a falat telis-teli ragasztották rajzokkal. Egy nagy csokor virág, néhány kedves szó a kártyán, majd éktelen sikítás és a nagylány a nyakamba ugrik.- A tiéd -, tetszenek? Könny szökik a szemembe, hiszen a képek emlékeztetnek egy régi kedves kis történetre, majd mesélem a több mint tíz évvel ezelőtti anyák napi ünnepséget. Kacag rajta, s tiltakozva mondja: nem rajzolna ma már ily módón engem le, s közben nevetése visszhangzik a túlsó szobában.- Nem változtál semmit, - mondja, és huncutul mosolyog, majd az orrom alá dugja legújabb alkotását: A haj ad most is, épp úgy égnek áll. K't idős emberrel beszélgetek a világ dolgairól. Történetük legalább olyan keserves, mint amilyen kedves az emberi lélek számára, annál is inkább, mert egy elmúló század sokat próbált gyermekei ők. Idősebb Kern László és felesége; Tériké néni túl a hetedik évtizeden is úgy vélekednek, hogy igenis vannak rendes emberek, akadnak segítőkész, jószívű fiatalok is - minden ellenük szóló vélemény ellenére. Említik például a Gemenc Volán autóbusz - gépkocsi vezetőjének, Cili Lászlónak nevét. Történt, hogy a két idős, immár (sajnos) betegeskedő ember Budapestre indult, hogy ajándékaikkal, jelenlétükkel tiszteljék meg szeretteiket, ám a gondosan előkészített utazócsomagot a régi városrész egyik buszmegállójában felejtették. Volt benne ajándék, némi pénz, s persze a legnagyobb dolog is ott volt benne: két idős ember őszinte szeretete. Megkérték az autóbusz vezetőjét, hogy álljon meg, mivel a csomag nélkül mit sem ér a látogatás, ők bizony visszamennek gyalog a csomagért, s, ha kell, megvárnak egy másik autóbusz járatot. Megtörtént a csoda. A Paksi Halászcsárdánál megfordult az autóbusz, és a két idős ember utazócsomagját sértetlenül, érintetlenül felvette a megállóban, ők ezen íráson keresztül köszönik a fiatal gépkocsi-, autóbusz vezetőnek azt, amit értük tett. Laci bácsi negyven éven át járta a Közép-Duna szakaszt, hatalmas hajókat kormányozott először az oroszok oldalán, mint monclja: „bérbe adva”. Negyven esztendőt töltött a folyamon. Kemény élet. A paksiak közül Laci bácsi véleménye szerint legalább ötvenen hajóztak a Dunán az ötvenes években, s legalább ennyi tolnai, faddi hajós járta a folyamot.- Ezerkilencszáznegyvenkilencben házasodtunk össze - meséli Tériké néni - Mindenki ismeri az ötvenes évek zivataros idejét. Nem volt könnyű. Mégis azt mondom magának, hogy ezeknek az évtizedeknek is megvoltak a szépségei. A háború szörnyűségei után, - köszönet a sorsnak, azért sokaknak sikerült egymásra találniuk, így nekünk is. Jövőre, ha minden rendben lesz, férjemmel megünnepeljük az ötvenedik házassági évfordulónkat, s ha ez sikerül, én igazán boldog leszek. Búcsúzom, Laci bácsi a csöppnyi Anna utcai ház kapujáig kísér. Kezet fogunk: „Nagyon köszönöm, hogy meghallgatott minket, visszavárjuk...” Megrendül bennem valami, valami könnyesen fojtogató érzés, gondolat, mellyel ez idáig nem is számoltam. Szarka József JÓSZAVAK ÉS TETTEK
