Paksi Hírnök, 1998 (10. évfolyam, 1-47. szám)
1998-02-27 / 7. szám
Paksi Hírnök 1998. február 27. EMBERMESÉK EMLÉKEZZ A MUZSIKUSOKRA Kezemben a vonuló idő megviselte fotók. Anno 1959-ben három muzsikus férfi tekint a fényképezőgépbe, és a még láthatatlan, egyelőre ismeretlen jövőbe. Jó kollégák, sőt jó barátok, kitűnő zenészek. Az ötvenes évektől elismeréssel és megbecsüléssel, őszinte szeretettel szóltak szerte az országban a Sárközi testvérek zenekaráról. •O SZARKA JÓZSEF Paks elválaszthatatlan részének tekintették őket, a kitűnő muzsikusokat. Az egyik fotón - balról jobbra haladva felismerem ifjú Sárközi Dezsőt, majd Sárközi Tituszt, s végül Ürmös Józsefet, aki a maga százegynéhány kilójával mint egy pont a mondat végén: zárja a sort. Ürmös József, ő a nagybőgős. ő a zenészek közül az egyik legkedveltebb, nem csupán fizikai adottsága, de tudása és kedvessége miatt is. Munkatársaihoz hasonlatosan ő is muzsikus családban nőtt fel. Tagja volt a száz tagú cigányzenekarnak. Muzsikált Oslóban, zenélt az Amerikai Egyesült Államokban. Bejárta Európát. Dalra fakasztotta hangszerét Francia -, Finn -, és Németországban, Hollandiában, Svájcban, Svédországban, majd Budapesten, Pécsen, Balatonalmádiban, s végül, halála pillanatáig: Pakson. Édesapja prímás volt. „Tyúkláb” - így becézték -, szerették a vidám - és a dalban bánatos kedvűek. Fiát, Józsefet meg egyszerűen csak így nevezték: „ő a nagy bőgős”. Nagy volt a bőgő, nagy volt jómaga és nagy volt a lelke is, amivel megáldotta őt a sors. „Dalból van a lelkem.” - mondogatta, ha a muzsikálás miértjéről faggatták. Jól emlékszem, az alacsony és széles, mindig mosolygós vékony bajuszú muzsikusra, a perdülő - forduló hatalmas hangszerre. Ő volt a hetvenes évek Paksi Halászcsárdájának, a Sárközi testvérek zenekarának egyik komoly figyelemre méltó „eseménye”. „Pótolhatatlan pont vagyok” - vallotta és mondta azoknak, akik arról faggatták, hogy miért nem édesapja hangszerét, a hegedűt választotta. Megesett, hogy megtréfálták (?) csak úgy, mert ilyen kedve támadt a gyülekezetnek. Egy borgőzös éjszaka ellopták a hangszerét, s ez a trauma olybá súlyosbodott, hogy ágynak döntötte az idős mestert. Végülis az iránta érzett szeretet és megbecsülés megkerítette a nagybőgőt és megmenekült a muzsikus, megmenekült a jókedv, és a nótában vigaszt kereső - találó bánatos ember. Történt a hetvenes években, amikor a kesergő magyar csupán a nótában talált menedéket, hogy egy Madocsán igen jól sikerült lakodalmas mulatozást követően a nagybőgős még egy megvadult szarvasmarhát is képes volt meggyőzni a béke fontosságáról. Hímnemű volt a magyar tarka, magyarán bika volt az elszabadult, főút kellős közepén lovakhoz hasonlatosan vágtázó, orrkarikáját kitépve vérző, váratlan vendég. A zenekar éppen hangszereit, erősítő berendezését, egyéb kellékeket, s persze magát a zenekart igyekezett felpakolni a Paksról őket oda - vissza szállító járműre.- Nem sok választásuk maradt a kétségbeejtő helyzetben, kénytelenek voltak a muzsikusok a legközelebbi fára felmászni, így megmenteni életüket. A nagybőgős azonban a maga szelíd másfél mázsájával nem tudott felkapaszkodni a vélt biztonságot adó ágak közé. Nem maradt más választása, a keze ügyében levő hangszert kellett megpendítenie az állat színe előtt, s csodák csodája: az állat megnyugodott. Érdeklődéssel hallgatta az egymást sorozó dallamokat. Nem nézett a fán csüngő zenészekre, hanem csupán és csakis a nagybőgősre figyelt. Igaz, ha a megfáradt muzsikus egyegy szusszanásnyi kihagyást engedett meg magának, a hívatlan vendég fenyegetően tett felé egy-egy lépést. Végül a sebzett (gyógyult?) rakoncátlant gazdái - üldözői békében elvezették. Ez a hirtelen vett történet csupán része, töredéke mindazon történet sokaságának, melyek e nagyszerű muzsikus embert híressé, szeretetté tették. A nagy bőgőst mindössze hatvankét esztendősen, iszonyú kínok közt kényszerítette sírba az érszűkület. Hangszere sem maradhatott velünk. Úgy hírlik, hogy egy éjszaka a halálát megkönnyező muzsikus barátok a Dunába dobták:- Vigye a víz. Persze a valóságot csak a paksi Duna - korzó gesztenyefái tudnák megmondani, az ők tavaszi - nyári suttogásából azonban semmit sem ért az ember, a bőgő és a nagy bőgős pedig emberléptékben mérve örökre elhallgatott.
