Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-02-14 / 5. szám
1997. február 14. Paksi Hírnök Judit kopár albérleti szobájának egyeden ablaka előtt kuporgott, semmibe vesző tekintettel bámulta a koszos ablaküvegen átsejlő tölgyfa kopasz ágait. Kint már olvadt a hó, pocsolyákba gyűlt a járdán, s a vízfoltokon csillogott a napfény. Február közepe volt, de a tavasz illata már ott bujkált a levegőben és az emberek arcáról is kopni kezdett a tél festette közömbös szürkeség. Judit nem nézett le az utcára. Tudta, mi zajlik a járókelők lelkében - tavaly még érezte azt, amit ők; neki is melegség töltötte csordultig a szivét, amikor megpillantotta az első hóvirágot... Akkor a valóságosnál fehérebbnek látta a tavasz hírnökét, vakítóbbnak a kék eget és amíg mások állig begombolt nagykabátban dideregtek, a lány levette nyakáról a sálat... Akkor még minden más volt, a szerelem elvarázsolta, megszépítette a világot. Azóta eltelt egy év, egy örökkévalóság. Most már nincs István és nincsenek rózsák sem... Vörös, aranyszállal átkötött rózsabimbók, száz - vagy ki tudja mennyi -, amivel elhalmozta őt. Csodálatos napok, hónapok, ma már csupán emlék, a múltba szállt mind és a leány csak ül egyedül és mered egyre a vén, kopasz faágakra. Agyában, mint egy régi mozi ócska vetítőgépében szakadozottan peregnek, követik egymást a filmkockák. Ez már nem a premier. Mióta István elment, s elvitte az álmokat, a rózsákat, hagyta társnak a magányt, Judit már több százszor végignézte emlékeinek filmszalagját. * * * A képzeletbeli vásznon a lány alakja rajzolódik ki, amint aléltan ballag a kisvárosi utcán - a júliusi forróságtól vibrál a levegő, párolog az aszfalt. A ház, ahol lakik, előtte a dús lombú tölgyfával már közel, a lány felgyorsítja lépteit és a járdáról az úttestre lép. Nem látja az autót, amelynek vezetője 5 kétségbeesetten tapos a fékpedálra... A film itt megszakad. A következő képen István látszik, zavartan, remegő kezében vörös rózsával áll a kórházi ágyban sápadtan fekvő lány mellett. Szabadkozik, dadogja, minden olyan hirtelen jött, a Judit nem figyelt, ő gyorsan hajtott és megtörtént a baj, de ő sajnálja, mélységesen és itt ez a rózsa, ezt nem illik ugyan a kórházban, de a lány talán örül neki és megbocsát, mert ez a virág olyan gyönyörű és ő anynyira, de annyira sajnálja, ami történt... Judit mosolyogva, kipirult arccal nyúl a rózsáért. István nap mint nap meglátogatja őt, minden alkalommal vörös rózsával kíván felépülést. Judit kivirul, látszik, szerelmes; ágyába tükröt, fésűt hozat, mielőtt István megérkezik. Egymás kezét fogva hosszan beszélgetnek, a lány szeme csillog, István arcát fürkészi, lesi, issza magába minden szavát. A jelenet és a beszélgetések a kávéházban, majd Judit albérleti szobájában folytatódnak, ahol a vidáman táncoló gyertyaláng meghitt félhomályba burkolja a helyiséget és benne a párocskát. Titokzatos árnyékok rajzolódnak a falakra - a gyertya lángja szégyenlősen pislog néhányat, majd elaltatja egy a nyitott ablakon beszökő nyáréji fuvallat. A vetítővászon hirtelen kivilágosodik, rajta őszi ruhába öltözött erdő, susogó avar - szinte érezni kesernyés illatát. Kéz a kézben lépkednek, cipőik a zörgő faleveleket tapossák. Nem szólnak. Megpihennek egy kis tisztás már korhadó padján, összebújnak, látszik, boldogok és ahogy az októberi napsugár ott, a tisztás közepén rájuk talál, s elborítja őket arany fényével, úgy tűnik, mintha létezésük egyedüli lenne a világegyetemben... Nem tart ez sokáig, a Nap folytatja égi útját, a földöntúli sápadt ragyogás is tovatűnik. A lány feje a fiú vállán, tekintete egy kis fecskét követ, aki ijedten csivitel, nem repült a többiekkel, páija nélkül maradt, s most oda szálldos, ahol a nap jobban melegíti... Itt hagyták, nem éli túl a telet, suttogja a lány, majd mesélni kezd, álmát meséli a rózsákról, a fehér, habos menyasszonyi ruháról és a gyerekekről - fiúk és lányok, csupa te és csupa én... István gyengéd csókot lehel Judit homlokára, de nem beszél a lány álmáról, annak szemében hiába a várakozás, a vágy biztatásra: igen, én is ezt szeretném... Nem, a fiú csak annyit mond, nézd, a kis fecske elrepült, talán sikerűi neki, talán egyedül is... A lányra pillant, kissé csalódott arcára, s azért tán, hogy kiengesztelje ki nem mondott szavaiért, a korhadt padocska támlájára szivet karcol, bele a monogramjukat, s az ősi jel alá a bűvös szót: SZERETLEK. A vásznon gyorsan peregnek a képek, ám a film egyszercsak:-Nem kell a kölyköd, nem láncolhatsz így magadhoz, elhagylak, nem szeretlek már! - kiabálja István, kék szeme hideg szikrákat szór. A lány sír, könyörög, egyik tenyerét óvón a hasára szorítja, másikkal mellkasába markol, mintha szívét védené, mintha a nemrég fogant kis élettel együtt szerelmüket is megtarthatná. De a fiú becsapja maga után az albérleti szoba ajtaját. * * * A következő jelenet hetekkel később játszódik. A lány saját árnyékaként ballag a Dunaparton, régi emlékek helyszínén. Hirtelen megtorpan, sóbálványként áll, döbbenten, szemében az elhagyottak, megalázónak reményvesztettségével bámulja a fiút, aki semmibe véve őt, elsétál mellette - oldalán egy lánnyal, egy másikkal, aki kezében rózsát szorongat... A filmkockák innentől még szaggatottakban peregnek, a képek alig láthatók - a lány fájdalomtól eltorzult arccal szobájában görnyed, reszkető kézzel nyúlt az ajtókilincs után, nyöszörög, majd összeesik. Alatta a szőnyeg mintái egyre terebélyesedő foltban vérvörössé válnak... * * * A függöny összezárult a képzelet elsötétült vetítővászonja előtt, a lány megborzongott. Szétmorzsolt szeme sarkában egy könnycseppet - halott szerelmüket, soha meg nem született gyermeküket siratta. Felállt, otthagyta a koszos ablaküveg előtt néma tanúként álló kopasz tölgyet. Judit kabátot húzott, s lement az utcára a tavaszvárók közé. Magányos sétája közben mereven lába elé nézett, s észrevett egy hóvirágot, talán az elsőt, a járdaszegély mellett. Nem szaldtotta le, mint tavaly ilyenkor, nem volt kinek, hagyta, hadd boldogítson másokat. Az egyik sarkon ráncos arcú anyóka rózsákat árult — vörös, aranyszállal átkötött rózsabimbókat. A lány tétovázott kicsit, majd odalépett, pénzt húzott elő zsebéből, de az anyóka gyengéden eltolta kezét: ingyen adom angyalom, csak ne legyen szomorú... A lány arcára halovány mosoly ült, s jeges ujjai közt a rózsával visszafordult, hazafelé indult - mintha elérte volna ki nem tűzött úticélját. Azt szerette volna, ha a virággal együtt az anyóka István szerelmét is odanyújtja neki. Ám az a fiú már másé. A lány arra gondolt, ha felpillantana, látná a házat, ahol lakik és előtte a lombtalan tölgyfát. De nem emelte fel szempilláit, nem nézett se jobbra, se balra, amikor a járdáról az úttestre lépett... SÓLYA EMMA EGY RÓZSASZÁL
