Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-12-12 / 46. szám
1997. december 12. Paksi Hírnök HAGYOMÁNYOK December 13-án, Luca napján a karácsonyi ünnepkör egyik legérdekesebb napján, Szent Lucát köszönti a néphagyomány, aki a legendák szerint a harmadik és negyedik század fordulóján élt Szicília szigetén. A keresztény hitre tért szép, fiatal leány szüzességet fogadott, hogy életét Krisztusnak szentelhesse, majd mártírhalált halt hitéért. Példamutató tisztasága és alázatos élete folytán nevét a lux, azaz a fény szóval is kapcsolatba hozták. Luciát házasságszerző szentnek tartották. Neve alapján a lányok meggyfaágat vágtak, vízbe tették, s ha kizöldült, még a következő évben férjhez mentek. December 13-a egyházi ünnep is, ami nagy valószínűséggel annak köszönhető, hogy a XVI. századi Gergely-naptár életbelépése előtt ez volt az év legrövidebb napja, így a téli napfordulat, a világosság születésének kezdete. Ezzel magyarázható, hogy a magyar népi képzelet szerint is december hó folyamán e naphoz fűződik a legtöbb varázslás, népi babona. * * * * A Pakson korábban az ünnepvárás elengedhetetlen részeként tartott, de sajnos már feledésbe merült szokásokról beszélgettünk Becker Jánosnéval, Erzsikével és Bauer Mátyásnéval, Julikéval s Czetli Imrével a Városi Nyugdíjasklub vezetőjével. Elmondásuk szerint számos hiedelem kapcsolódik Pakson is Luca napjához, melyet még gyermekként éltek át, de borzongató izgalma még ma is él szívükben. Egyik szokás szerint a falusi asszonyok e napon búzaszemeket kezdtek el csíráztatni a kemence közelében, melyek karácsony tájára kizöldültek, s melyből a jövő évi termésre lehetett következtetni, de a csírát használták kuruzslásra, a beteg állatok gyógyítására is, zöldje pedig az adventi remény beteljesülését hivatott hirdetni. Másik babona szerint ezen a napon tilos volt az asszonyoknak varrni és fonni, mert ezzel bevarrták a tyúkok fenekét, így azok nem tudtak tojást tojni gazdájuknak, viszont e napon ajánlatos volt a tollfosztás, babfejtés, mert ettől könnyebben tojtak a tyúkok. Dél-Dunántúlon, így egykori falunkban is rendszerek voltak a Luca napi „kotyolások”, mikoris kisfiúk szalmát, fadarabokat, láncos botot vittek magukkal, járták a házakat s a szobákban elszórt szalmára térdelve köszöntötték a házak lakóit. Szívesen fogadták a falusi emberek ezeket a látogatókat, hiszen köszöntőkkel - melynek „kity-koty-kity-koty” volt a kezdősora (innen az elnevezés) - és tréfás mondókáikkal bő termést, a jószág nagy szaporulatát kívánták, s egy kis vidámságot is vittek dolgos hétköznapjaikba. Szokás volt az is, hogy az emberek ettől a naptól kezdve 12 napon át figyelték az időjárást, úgy vélték ugyanis, hogy amilyen az első nap, olyan lesz az év első hónapja, amilyen a második, olyan a második hónap és így tovább. Ezt nevezték később Luca kalendáriumának. Becker Jánosné elmondása szerint a fiatal lányok körében elmaradhatatlan volt a szerelmi jóslás is. Luca napján tizenhárom nevet írtak fel egy-egy papírlapra, beletették egy dobozkába, s karácsonyig minden nap kihúztak belőle egyet. Amelyik legutoljára maradt a dobozban, azt jósolták meg a lány jövendőbelijének. A legnevezetesebb népi szokás, az úgynevezett Luca székének faragása mindhármuk emlékezetében elevenen él. Ennek a „sámlinak” egy szabályos ötszög köré írt öt egyenlő szárú háromszögből formált csillag volt az alakja. Készítője december 13-tól kezdve mindennap faragott rajta egy kicsit, s csak karácsony estéjére volt szabad elkészülni vele. (Innen a mondás: lassan készül, mint a Luca széke). A babona szerint e kicsiny szék arra szolgált, hogy a karácsony esti éjféli misén, ha tulajdonosa ráállt a templomban nyomban meglátta ki a boszorkány, mert az illető ilyenkor szarvat hordott. A hiedelem szerint a leleplezés után azonban gyorsan kellett sietni, nehogy a boszorkányok széttépjék a leleplezőt, s amint hazaért, rögtön el kellett égetni a Luca-széket. * * * December 13-a után kezdődött aztán a betlehemezés, mely nélkül elképzelhetetlen volt az advent, Jézus születésének várása. Ekkor pásztornak öltözött fiatalok kartonból és színes képeslapokból kicsiny kápolnát „építettek”, melyben gyertya égett. Házról házra jártak jókívánságokat, verseket szavalva, énekeket énekelve, s jutalmul a házigazdától diót, mandulát, egy-egy házüag készített szaloncukrot kaptak. E köszöntő rigmusok már e szép szokás elmúltával sajnos feledésbe merültek, egyet azonban Czetli Imrének sikerült szívében megőriznie, mellyel mindhárman békés és boldog ünnepeket kívánnak: Kis Jézus áldása szálljon ezen házra, a benne lévőket indítsa vígságra. Bor, búza bőven legyen, Kis Jézus áldása rajta legyen.” Volf Mónika „SZABAD-E KOHOLNI?”
