Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-11-21 / 43. szám
Paksi Hírnök 1997. november 21. EMBERMESÉK • SZARKA JÓZSEF Mintha egy Autómúzeumból érkezett volna a Pontiac. A hatalmas veterán amerikai autó óvatosan fékez, s hibátlanul áll be a parkolóba, az új világ csillogó autócsodái közé. Végülis negyvenegy esztendő múltával az Újvilágból érkezett -gondolom magamban- s az Újvilág mestermunkájának illik megtisztelni a fiatalabb újvilág új szabályait. A járókelők meg-megállva csodálják az autót, vannak, akik megmosolyogják, bizonyára arra gondolnak, hogy ennek a járgánynak az elaggott járművek valamely kiállításán lenne már a helye. Jómagam nem kevésbé agg tulajdonosára, a kanadai illetőségű Gy. J. M. B.-re várakozom. Mint megismerkedésünk óta mindig, minden megbeszélt találkozóra ismét hajszálpontosan érkezik. Az idős, nyolcvanegy éves férfi fájós lábainak segítő társait, mankóit veszi, kiszáll az autóból, s miközben gondosan zárja a jármű ajtaját, a járókelők meglepettségének szánt elnéző mosollyal megjegyzi: „Ez nem csupán egy kocsi, ez maga a Kocsi. Tudja, fiatal barátom, leghűségesebb segítőm lábam helyett is a lábam, megérdemli hát az iránta való tiszteletet. Része az életemnek, semmi pénzért nem adnám.“ Kísérem a mankóira támaszkodó idős embert a megbeszélt óvárosi találkahelyre, ahol máris szolgálják fel megszokott kávéját.-Ha rövid ideje is annak, hogy Madocsán meg Pakson tartózkodom, itt is ott is megtisztelnek -mondja mintegy nyugtázva a kiszolgálást, s kérésemre elmondja:-Nagyváradon születtem, pontosan 1917 június 26-án. Szüleim mezőkövesdiek, ott születtek, ott is haltak meg. Édesapám a Trianon előtti Erdélyben, Désen katonáskodott, édesanyám itt végzett mezőgazdasági munkát. Éppen vonatban utaztunk. Édesanyámat Nagyváradon vették le a szerelvényről, itt szült meg engem. Az akkori román hatóságok megsemmisítstték az ide vonatkozó iratokat, egyebek mellett az anyakönyvi kivonatomat. Engem már Mezőkövesden kereszteltek meg. Az erről való dokumentum az egyetlen, amivel bizonyítani tudom, hogy magyar vagyok, pedig nagyszüleim Egerben, illetve Mezőkövesden születtek. „Mindössze“ öt éven át kellett küzdenem a hetvenes években azért, hogy a Belügyminisztérium magyar útlevelet adjon végre, elismerje azt az egyszerű tényt, hogy magyar vagyok.- Hogyan és mikor került Kanadába?- Székesfehérváron részt vettem az ‘56-os forradalmi eseményekben. Fegyvert ugyan nem fogtam, de fekete zászlót vittem a felvonuló tömegben és beszéltem az emberekhez. 1956 november 28-án távoztam a feleségemmel Ausztriába Itt ő megbetegedett, kórházba került. Amikor annyira felépült, hogy szállítani lehetett Londonba, innen Skóciába, majd Észak-írországba, egy katonai táborba kerültünk, a feleségemet ismét kórházba kellett szállítani. Hat hónapon át táborokban éltünk.- Végül is Kanadában állapodott meg...- Annak idején tizenegy unokatestvérem élt Kanadában, ők, s persze más Kanadában élő magyarok is felajánlották a repülőjegyet Belfast-tól Torontóig, ahol kereken negyvenegy évig éltünk. Segítettek munkát találni. Természetesen meg kellett tanulnunk angolul. Nyelvtudás nélkül odakint kutyába sem veszik az embert, akár éhen is veszhet. Elvállaltam minden lehetséges munkát. Nem könyöradományokból teremtettünk otthont magunknak, vásároltunk autókat, illeszkedtünk be a kanadai társadalomba.- Madocsai lakásának felújítása a végleges hazatérést sejteti...- A ház feleségem családja révén került hozzánk. Ami a hazatérést illeti, csak annyit mondhatok, hogy magyar ember lévén szeretnék végre megpihenni a szülőföldemen. Az én korosztályom jó részét annak idején pontosan azért üldözték ki a hazából, mert, ha kellett, az utcákon is bizonyította az iránta való feltétlen hűséget. Ideje már, hogy öregemberként azon a földön pihenhessünk, melyet szeretünk.- Van egy indián mondás, miszerint: „Mielőtt vadászni, harcba, vagy a szellemeket hívni vagy dicsérni indulsz, kérd ki a vének tanácsait.“ Oly sok hányattatás után mit üzen a fiataloknak? Szeressék a hazájukat, legyenek büszkék a magyarságukra, s legyenek boldogok.
