Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-11-14 / 42. szám
1997. november 14. Paksi Hírnök MEGHALT DB. OLÁH LÁSZLÓ Paks város rendőrkapitánya Dr. Oláh László alezredes 1997 november 9-én súlyos betegség után életének 48. évében Budapesten elhunyt. Dr. Oláh Lászlót a rendőrség saját halottjának tekinti, és katonai tiszteletadás mellett Pakson a római katolikus Kálvária temetőben november 13-án helyezték örök nyugalomra. Paks város Polgármesteri Hivatala a katolikus egyház egyetértésével díszsírhelyet adományozott. * * * Hétfőn, november 10-én a paksi rendőrkapitányság bejáratánál kitűzték a a gyászlobogót és a rendőrség valamennyi gépjárművére gyászszalagot helyeztek. Reggel kilenc órakor állománygyűlést tartott a városi kapitányság épületében a megyei főkapitány. Bátorfi György rendőrezredes bejelentette: az pj városi kapitány kinevezéséig Köllő Imre rendőr alezredest bízza meg a kapitányi teendők ellátásával. Oláh László 1950 április 5-ikén, Debrecenben született. 1971 óta teljesített szolgálatot a paksi rendőrkapitányság hivatásos állományában. Bűnügyi nyomozóként kezdte pályáját, 1980 novemberében alosztályvezető, 1988-tól megbizott, 1989 szeptember 1-től kinevezett városi kapitány. 1981-ben a rendőrtiszti főiskolán szakmai, 1990- ben a pécsi Janus Pannonius Tudomány Egyetemen jogi doktori diplomát szerzett. Szakmai életútjának sikereit jelezte, hogy tizenhat alkalommal tüntették ki, ebből hétszer miniszteri illetve ORFK vezetői elismerésben részesült. BÚCSÚSZÓ TTétfő reggel óta gyászlobogó leng a U paksi városi rendőrkapitányság homlokzatán: meghalt Oláh László, a város rendőrkapitánya. Amikor ezeket a sorokat írom, nem tudom eltitkolni, hogy talán egy ősi beidegződés alapján nem vagyok igazán rendőrpárti. Ám mégis az ő személyével kapcsolatban másképpen látok. Személyében olyan „zsarut“ ismertem meg, aki sokkal előbb volt ember és csak azután hivatalnok, amelyre az ő világában kevés példa akad. Igazi közéleti, közösségi ember volt, aki magának érezte a várost, és az embereket, ott volt minden városi rendezvényen, és aktív résztvevője volt a város társadalmi életének. Nem protokoll személyiségként, hanem amúgy Oláh Laciként, akinek mindenkihez volt egy-két kedves szava, hogy egész vendégseregnek ßzött egymaga, s mint köztudott azért kértékhívták meg erre a szívességre, mert a gasztronómia elkötelezett híve volt, szakácskönyvek garmada áll otthonában, és boszorkányos ügyességgel forgatta a fakanalat. Egyszerű melegítőben, sportcipőben a Gesztenyesororon cipelte a gázpalackot még tavaly nyáron, főzte a lángon a halászlét. Igen, volt lángja, tüze, a vidámságra, a barátságra. Soha nem éreztette hogy ő kicsoda. Pedig tehette volna. Nem ilyen volt. Aztán egyszer csak híre jött: súlyos beteg, amit először szinte senki sem akart elhinni. Mindenki reménykedett, hogy van segítség. Erős akarata, és az orvostudomány megtette a magáét, visszjöhetett dolgozni. A nyáron, már blues-rock koncertre mégha egy kicsit lábadozva is, fizikailag megtörve, de már ott volt. Egy kis idő múltán megkérdeztem tőle: akare róla beszélni, mint ember, miként élte meg a küzdelmet, de kedvesen elhárította az érdeklődést: nincs ebben semmi, túl vagyok rajta, mondta. A szakmájáról keveset, vagy nem szívesen beszélt. Tette a dolgát. Ezt onnan tudtuk, hogy Paks biztonságos városnak számít, itt nem nagyon települtek meg a bűnözők. Itt nem kell félni, ha kimegy az utcára az ember. Hogy ebben mennyi munka volt, azt csak ő és a kollegái tudják, tudták. De megváltozott, annyi bizonyos. A kollegák mondták: talán szigorúbb lett. Talán visszahúzódóbb lett. Talán érzett valamit, amit soha nem mondott meg, vagy nem mondott ki. Ennek ellenére hitt, hitte hogy tényleg túl van rajta. Ma már tudjuk: ezúttal tévedett. Tévedtünk mi is. Mert hittük mi is, hogy visszajön közénk... Néhány hete mondták: ismét kivizsgálások, kontroll. Nem örültünk. De azt végképpen nem gondoltuk, hogy mégis megtörténhet az, amit soha nem merünk elhinni, hogy egyszer bekövetkezhet. '\jehéz dolga van a toüforgatónak. 1V Nem akar menni az írás. Nézem itt a képeket a szerkesztőség fotóarchivumában. Itt van egy még soha nem közölt kép: a Prelátusban halászlét főz. Inkább emlékkönyve való, sem mint újságba. De ezt képet őrzöm meg róla. És hallom hozzá a hangját: ezt kóstold meg „kicsim“. Köszönöm, Lacikám. Kiss G. Péter
