Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-10-10 / 37. szám
1997. október 10. Paksi Hírnök EMBERMESEK A FRONTRÓL SZÓLÓ TÖRTÉNETEK MÉG MA IS VÉGTELENEK... •e- SZARKA JÓZSEF VETERÁNOK Több, mint negyedszázados hagyomány, hogy a volt pécsi Fehérvári Laktanya IV. Hadtestének második világháború frontjait-poklait megjárt veterán híradós katonái évente egybegyűlnek, hogy tisztelegjenek a háborúban elesett volt katonatársaik emléke előtt, s természetesen ezen találkozók arra is lehetőséget nyújtottak, hogy a bajtársi öleléseken túl felidézzék azokat a szívszorító, tragikus emlékeket, melyek ma is összekötnek. Volt laktanyájukban Pécsen gyülekeztek. Paksról idősebb Sipos József, és idősebb Kern Béla volt ott a bajtársi találkozón. Idősebb Gárdái György szívélyes üdvözletét, és bajtársi ölelését küldte az egybegyűlteknek, mivel betegsége miatt nem tudott jelen lenni. Üzenetében egyebek mellett biztosította volt bajtársait: lélekben velük van. Többek között ezt írta: „Veletek éneklem a Szózatot elesett hőseink, és a haza színe előtt, ha nem is tudok veletek lenni ezen a találkozón.” A két idős, paksi veterán katona, Sípos József, és Kern Béla az eseményre való meghívását a Hírnök munkatársa tisztelettel elfogadta, így lehetősége nyílt a helyszínről tudósítani. Mint azt Horváth Mihály úr, a találkozók egyik fő szervezője elmondotta; több, mint negyed százada gyűlnek össze az egy laktanyából háborúba kényszerült idős híradós katonák, hogy tisztelegjenek, szavait idézve: „A Hazáért elesett bajtársak emléke előtt, ezen kívül az egymás iránti megbecsülés jegyében tájékoztassák egymást létükről, illetve felidézzék ezen tragikus korszak eseményeit, mivel felejteni nem szabad.” Megjegyezte, hogy a természetes elhalálozások is megtizedelték soraikat. 1991-ben a még élő bajtársak emléktáblát függesztettek volt laktanyájuk bejáratához. Ódi Péter volt frontkatona alkotását, melyen az 1941-1945 közt elesett hőseikre emlékeznek. Ódi úr elmondta, hogy fafaragóként kopjafát is tervez, melyen megemlékeznek a volt pécsi Fehérvári Laktanyából háborúba sodródott összes alakulatról. Arról beszélt, hogy az ő nemzedékük már nagyon fiatalon hazafias nevelést kapott, s később, mint katonák ugyanúgy szolgáltak a frontokon, mintha a hazát támadta volna meg az ellenség. Véleménye szerint a Don-kanyartól Észak-Erdélyen és Lengyelországon át, egészen a nyugati frontokig mindenütt a hazát védték. -Megjegyezzük, hogy a több, mint hetven egybegyűlt veterán közül a legfiatalabb 77 a legidősebb pedig 89 éves. Katonáinkat, ahogy ez háború esetén lenni szokott, szétszórta a kegyetlen korszak, így a pécsi híradósokat is. A paksiak közül Sípos József a Donkanyart és Észak-Erdélyt követően az utóvédharcok során Budapesten, a Gellért Szálló feladása után arra kényszerült, hogy átálljon a Vörös Hadsereg oldalára, s a Budapesti Önkéntes Ezred katonájaként egy ideig még részt vegyen a történésekben, később azonban sebesülése okán a monori Hadikórházba került. Vonaton, autóval, szekéren, gyalog, ladikon végül innen tért haza. Kern Béla Dél-Bajorországban esett amerikai fogságba, csodával határos módon a megpróbáltatások után, kétségek, de nem lemondások közt érkezett vissza a szülőföldre. Idősebb Sipos József két legszeretettebb pécsi bajtársán sem könyörült a vészkorszak, Szemen Károly meséli: „A budapesti harcok során egy pincébe telepítettük a rádiónkat. Egyetlen támadás során százak pusztultak el a környezetünkben. Én éppen borotválkoztam a pincében, amikor az egyik vakablakon, ami történetesen épp a Sípos Jóska ágyánál volt, egyszerre jött be egy gyújtó és egy robbanó bomba. A hajunk leégett, ránk szakadt a plafon. Igaz, a karom eltört, de kikecmeregtem valahogy a törmelék alól. Kórházba vittek -végülis megmenekültem.” Sípos József így folytatja: „Nyolcán voltunk egy rajban, hárman maradtunk. Egyedül a Lánchíd volt még épségben, de ezt is lőtték, bombázták.” -1939-ben vonultam be a laktanyába, s 1942-ban kerültünk ki a lengyel frontra -meséli Sovány Sándor- Soltvadkertig vonultunk vissza, Dunaföldvárnál átkeltünk a hídon, s Budapestre mentünk. A repülőgépek csaknem az utcán járkáltak, állandóan lőttek bennünket. Rádiót telepítettünk, miközben a bombák hullottak. Egyszer csak kapjuk a hívást, hogy menjünk, segítsünk, mert a Sipos Józsiék raja találatot kapott. 1945 február 11- én délután fél négykor a Gellért Szállónál megjelentek az oroszok.-Nekünk akkor már itt volt kiépítve a rádióadónk. Hiába, mi voltunk még akkor is a maradék hadsereg idegrendszere. Jómagam egy aknaszilánkot kaptam a jobb oldali lapockámba -ma is szenvedem. Végülis 1945 júliusában a Monori Hadikórházból, illetve Vecsésről térhettünk haza. Szinte végtelenek ezek a fronttörténetek. Végülis a sors kegyelméből ezek az idős veteránok megmenekültek. És könnyes szemekkel énekelték a Szózatot az elesett bajtársak emlékére falra szegezett tábla előtt abban a laktanyában, ahonnan egykor útra keltek a csaknem biztos végzet felé. -Ha fájdalmasak is ezek a találkozók, azért még sokáig tartsanak. Ha nem mulasztotta volna el a múlt héten megvenni a Paksi Hírnököt, akkor elolvashatta volna, hogy megkezdődött a képviselő-testület munkája, hogy elbírálás alatt van az áramdíj-kedvezmény, hogy elkészül az inkubátorház, hogy mit ír a legolvasottabb olasz gazdasági lap a Fondcol paksi befektetéséről, hogy a közhasznú munkásokra városunkban is szükség van, hogy mit tesznek a nők, ha egyszer főnökök lesznek, hogy milyen Szőke Vera, a külhoni baby sitter sorsa, hogy Mészáros Gyula a megye legjobb sakkozója, hogy ismét falunapok voltak Bölcskén... Legközelebb megveszi a Paksi Hírnököt?
