Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-09-26 / 35. szám
Paksi Hírnök 1997. szeptember 26. EMBERMESÉK LEHET-E KÁRPÓTOLNI? Az utóbbi időkben sok szó esett arról, hogy a második világháború idején a gazdátalanná vált zsidó értékek sorsa milyen bankokban, milyen tisztázatlan körülmények között tűnt el, vagy milyen bankszámlák maradtak elfekvőben, és kik kaphatnak még ezekről némi kárpótlást. Az “ügy” tehát még ma sem, több mint ötven évvel a tragikus események után sem zárható le, hiszen még mindig akad bőven tisztázni való, nem csak a tömeggyilkosságok körülményeiben, de azok anyagi természetű konzekvenciáiban is. Pakson egy idős néni is elveszítette egy lekvárosvödörbe rejtett ékszereit és más családok vagyonát. Hogyan is történhetett mindez? Szarka József riportja. A két világháború közt Paksot Kis-Palesztinának is nevezték, mivel a város lakosságának durván tizenegy százalékát zsidó vallású polgárok tették ki, számukat ezer és kétezer fő közöttire becsülték a korabeli krónikák. 1944-ben ezerkétszáz izraelitát hurcoltak el a városból, a mai piactéren, illetve Villany utcában létesített gettóból az auschwitzi haláltáborba. Tudomásunk szerint a kegyetlen korszak mára egyetlen paksi deportáltat hagyott életben, a kilencvenöt esztendős Lővei Mihálynét, Erzsiké nénit, aki, ha nem is tölti az utóbbi esztendőket teljes egészében Dózsa György otthonában, azért több-kevesebb időre minden évben visszatér Paksra, mint mondja: “Hiába, mégiscsak itthon van az otthon.” A szenvedéseket, pusztulást megjárt idős hölgy, a történések ellenére sem veszítette el kedélyességét, bár érthető okokból félénk és visszafogott:-1902-ben születtem Dunapentelén egy tíz gyermekes családban, s 1927-ben kerültem Paksra, ugyanis idejöttem feleségül -A régi paksiak tudják, hogy az akkori főutca, a mai Dózsa György út, illetve a zsinagógát körülvevő utcák nagy részének épületeit zsidó családok lakták. A paksi zsidóság nagyon jól kijött keresztény honfitársaival, soha nem volt köztünk semmiféle probléma. Családom egy része, így édesanyám Dunapentelén maradt, őt a borzalom idején innen hurcolták Székesfehérvárra, majd Auschwitzba szállították volna, de meghalt a vagonban, így Kassánál, ahol a magyaroktól átvették a transzportot, a németek kitették a holttestét. Nekem itt Pakson akkor már volt egy tizenöt és egy tizenhárom éves fiam. Nagyszerű tanulók voltak, még a katolikus lelkészek is meglátogattak bennünket mondván, hogy legyünk nagyon büszkék a gyermekeinkre. A Villany utcában kialakított gettóban nem csak paksiak voltak, ide hoztak szekszárdi és dunaföldvári deportáltakat is, s végül 1944 július 5-én útnak indítottak bennünket a paksi vasútállomásra, innen pedig Auschwitzba. Mindenki vihetett magával egy tíz kilogrammos csomagot. Voltak köztünk orvosok, ügyvédek, neves emberek. A hatóság képviselői azt mondták nekünk, hogy csupán munkára visznek bennünket, így eleinte mit sem sejtve, egész éjszaka lepedőket festettünk, varrtunk, hogy legyen munkaruhánk. Hozták hozzám az értékeiket, hogy tegyem el őket, én még fiatal vagyok. Mondtam, hogy én nem tudok mit kezdeni velük. Volt egy öt literes tejeskannám, tele lekvárral, abba süllyesztettük a nyakláncokat meg a karkötőket, fülbevalókat. Auschwitzba érkezve azonban semmit nem vihettünk magunkkal a vagonokból, így az ékszerek odavesztek. Velem volt a tizenhat éves lányom is. Minket a 31-es blokkban helyeztek el. Ha a blokk felügyelője valami vélt, valós rendellenességet talált, akkor előkerült a korbács, és ütötte, verte az embereket. Volt úgy, hogy appelt kiabáltak éjszaka, fújták a kürtöket. Ez azt jelentette, hogy nem ritkán akár ötszázan is sorban álltunk hajnali kettőtől akár délelőtt tíz óráig, sokszor a már-már elviselhetetlenül tűző napon. Egyszer megpróbáltam egy kicsit az árnyékba húzódni, de a felügyelő észrevette. Kirángatott a sorból és úgy összevert, hogy nem tudtam lábra állni. Mindig szelektáltak. Az én kislányom nagyon félős volt, mégis sikerült valahogy összebarátkoznia a német kislányokkal, azt hiszem, nekik köszönhette az életét, mentették, amennyire csak lehetett. Csak egy eset a sok közül: dolgoztunk egy hatalmas üzemben. Hóláncokat gyártottunk. Nappal mindig a németek végezték a munkát, éjszaka pedig a foglyok. Nagyon ki voltam merülve, elaludtam a gép mellett. A munkavezető rángatott fel. A vád az volt ellenem, hogy szabotázst követtem el. Pofoztak ütöttek, rúgtak, majd kidobtak a hóhányásba, ahol két napig feküdtem. * * * Erzsiké néni végül is megmenekült. Mégis, a sebek begyógyíthatatlanok. Paks városa a rendszerváltást követően emléktáblát helyezett el a volt zsinagóga, a mai Városi Könyvtár falán. Héberül és magyarul emlékezik meghurcolt paksi zsidó honfitársainkról. Ha nem mulasztotta volna el megvenni a múlt héten a Paksi Hírnököt, akkor elolvashatta volna, hogy megkezdődik az elhasznált fűtőanyagok átmeneti tárolójának feltöltése, hogy ismét megkezdődik a képviselői munka, hogy újra lesz állásbörze, hogy változnak a közlekedési jogszabályok és a Büntető Törvénykönyv, hogy az ürgemezei strand kijönne már a mély vízből, hogy a paksi intézmények nagy részében az INTERNET még várat magára, hogy Sólyom Károly evangélikus lelkész búcsút mondott Paksnak, hogy Till Barbara és Kovács Antal az országos cselgáncs bajnokságról aranyéremmel tért haza, hogy horogra akadta paksi vándorkupa... Legközelebb megveszi a Paksi Hírnököt? SZÁMÍTÓGEPEK, RÉSZEGYSÉGEK értékesítése széles választékból! Kedvező hitellehetőség! Számítógépek szervizelése! POLIGON Kft. Paks, Dózsa Gy. u. 51-83. Tel.: 75/314-565. ^POUGONI kCENTER^
