Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-08-22 / 29. szám
Paksi Hírnök 1997. augusztus 22. JANOS BÁCSI ÉS A BARNABÁS Négy esztendős volt csupán, mégsem volt “ kisfiú”. Megméretése-mázsálása idején, a hetvenes években közel hét mázsás testsúlyt taksált a mázsa. A kajdacsi, idős törékeny parasztember, János bácsi úgy tartotta, hogy: “ Ha békében akarok élni, éldegélni, akkor nem neveim, hanem nevelgetni kell a jószágot.”Bamabás, aki egy gyönyörű magyartarka bika testében jött a világra, Kajdacson akár szerencsésnek is mondhatta volna magát, annál is inkább mert nagy gondoskodás, s még nagyobb szeretet övezte. A magyar ember olyan, mint bármely nemzet fia-lánya, jönmegy, ad-vesz. Barnabással sohasem volt semmi baj, bikaborjú volt még, de a kajdacsi Hígnál utca gyermekei, János bácsi szavait idézve:” Pereputtya lovagolt rajta”. Barnabás szerette ezt, annál is inkább , mert értette, érezte, hogy őt is nagyon szeretik.- Elgyütt a pillanat,-mondja János bácsi. - Elgyüttek a nagydorogi vasút állomásra az olaszok, hogy vigyék a bikákat Olaszországba, a vágóhídra szegényeket. Fogtam, vállamra akasztottam a tarisznyát kis kenyérrel, hagymával szalonnával, aztán szólok a Barnabásnak: gyere Barnabás, gyere csak , nem lesz itt semmi probléma Ballagtunk, amíg egyszer csak elértük a dorogi vasút állomást. Itt aztán ütötték-verték, kötelekkel fogták-cibálták a bikajószágot. Nekem is mondják,hogykössem meg a Barnabást, mert félnek ettől a nagy állattól. Mondom nekik, hogy azt nem szokta- János bácsi, mégis valahogy mázsálni kellett azt az állatot, meg fel kellett valahogy tenni-vinni a vagonba.- Tenni-vinni a Barnabást? Azt nem szabad, azt nem lehet. Mondom neki, hogy gyere Barnabás, hát fogta magát aztán szépen rá állt a mázsára. Mondom neki, hogy jól van, jól van Barnabás, gyere ballagjunk a rámpára aztán a vagonba. Jött is szegény. Majdnem sírva fakadtam, amikor megláttam, hogy emberek hogyan bánnak el a jószággal. Megkötözik, ütik-verik. Mondtam nekik, hogy nem engedem, hogy Barnabással is ezt tegyék, mert a Barnabás ezt nem szokta. Mondom nekik, hogy hiába csak hét mázsás, tegnap még ezen ültek az unokáim.- Végülis mi történt Barnabással, mi lett a sorsa?- Eladtam, elvitték, de erre az időpontra rá egy évre kijött az olasz vevő hozzám Kajdacsra, és megmondta, hogy Barnabás jól érzi magát, egy nagy karámban él, már borjai is vannak. Nézem a törékeny, nyolcvanegy éves parasztembert, amint könnybe lábadt szemekkel emlékezik Barnabásra, s értem , hogy mit jelent az ember és állat között teremtett hűség nagy megbecsülés. Szarka József Ha nem mulasztotta volna el a múlt héten megvenni a Paksi Hírnököt, akkor elolvashatta volna, hogy gránátra lelt az egyik paksi építkező, hogy Hum Ferenc műszaki osztályvezetőnek várostmegváltó tervei vannak, hogy a konzervgyár dolgozói Ígéretekből élnek, hogy a Húsipar kifizette tartozásainak egy részét, hogy szeptembertől házasságon belül is tiltják a nemi erőszakot, hogy a paksi utca embere örömmel fogadja a leendő ipari parkot, hogy a pályakezdők elhelyezkedését segítő rendszer újból módosult, hogy a gazdáknak adható hitelkeret összege idén ötvenmilliárd forint, hogy Mácsik János tanár úr aranydiplomát kapott, hogy a Matáv Se klubigazgatója Klement Tibor lett... Legközelebb megveszi a Paksi Hírnököt? EMBERMESÉK FOLYTATOM • M „A pedagógusnak az a célja, hogy a katedrára állva, negyvenöt percen keresztül a tantárgya irányába terelje a gyerekek gondolatait, felkeltse az érdeklődésüket, akinek ez sikerül: az pedagógus...” - vallja Ürmös Józsefné, középiskolai tanár, aki huszonöt esztendeje lépte át a Vak Bottyán Gimnázium kapuját azzal a hittel, hogy neki sikerül nap, mint nap kiállni gyerekek elé oktatni a matematika és a földrajz tudományát.- Huszonöt év, vagy negyed évszázad, igen nagy idő. Csak az képes ennyi évet szentelni a munkájának, aki zsigereiben hordozza szakmája iránti vonzalmát. Igaz ez a kijelentés önre is?- Valóban, szinte belenevelődtem a pedagógia iránti vonzalomba, hiszen nálunk családi hagyomány oktatónak lenni. Édesanyám tanító, édesapám tanár volt egy kis faluban. Nálam gyerekkoromban a kérdés nem az volt, hogy milyen szakmát válasszak, hanem, hogy milyen tárgyakra szakosodjak majd. Szerencsére szorgalmas, jó tanuló diák voltam, így több lehetséges szak is szóba kerülhetett, végül úgy határoztam, hogy a matematikát és a földrajzot választom.- Az Alföldről származik, Kecskeméten tanult a Bányai Júlia Gimnáziumban, majd Szegeden végezte egyetemi tanulmányait. Hogy került ebbe a Duna menti kisvárosba?- Amikor eltelt az öt egyetemi esztendő, munkát kellett találnom, ami akkoriban sem volt könnyű. Két középiskolához nyújtottam be pályázatomat: Szécsényre, és Paksra. Mindkettőt elfogadták, és én, mivel Paks szülőfalumhoz közelebbi település, úgy határoztam, hogy a helyi gimnáziumot választom. Szerencsésnek mondhatom magam, sosem bántam meg...- ... Feltételezem, hogy már csak a család miatt is így gondolkodik.- Természetesen, Í972-ben jöttem Paksra lakni, két év múlva férjhez mentem, nugd három gyermekem született. Azóta ők is felcseperedtek... Minden ideköt ehhez a városhoz.- Volt-e legemlékezetesebb évfolyam, vagy kivételes diák?- Négy alkalommal voltam osztályfőnök, érthető, hogy hajdani osztályaim tagjai megkülönböztetett helyet foglalnak el a szívemben. Ami most nagy élmény a számomra az az, hogy évtizedekkel ezelőtt végzett diákok gyermekeit taníthatom. Érdekes a “szülő” tulajdonságait felfedezni a gyerekekben.- Volt-e, hite szerint része abban, ha diákjai közül valaki az ön nyomdokaiba lépve kötelezte el magát a matematika és a földrajz oktatásának?- Remélem, hogy igen. Persze ez direkt módon nem biztos, hogy kiderül. A továbbtanulók nagy része a matematika vonatkozásában már kialakult érdeklődéssel választ középiskolát, a földrajz iránti vonzalom későbbi kialakulásában valóban hiszek. Ha részem lehet, vagy lehetett a választás terelésébe, csak tovább erősíti bennem azt, hogy nem volt hiábavaló huszonötéves munkám.- Meddig taníthat a pedagógus, és önnek milyen tervei vannak a jövőre vonatkozóan?- Addig szabad tanítani, amíg örömét leli benne az ember, amíg adni tud a tanító a gyerek számára. Én úgy érzem, még nem adtam oda mindazt, ami bennem emberileg, szakmailag rejlik, így folytatom...- Pozbai Ildikó-
