Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-06-13 / 22. szám
1997. június 13. Paksi Hírnök 11 A személyes gondoskodási formák településenkénti előfordulásáról készítettek az elmúlt félévben felmérést a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola levelező tagozatának másodéves szociális munkás hallgatói. A gyakorlat arra tanítja meg a hallgatókat, hogy technikailag miként tegyék ezt lehetővé - hangzott el június 4-én Szekszárdon, a kurzust záró sajtótájékoztatón, a gyakorlati oktatást koordináló Kocsis Erzsébet, főiskolai adjunktustól. Mint ismeretes, négy éve megszületett az idő közben több alkalommal is módosításra szoruló szociális törvény, mely szabályozza, hogy a települési önkormányzatok milyen szolgáltatásokat kötelesek létrehozni saját „portájukon” a rászorultak segítésére. Ezek között tartjuk számon a gyermekek napközbeni ellátásának, az étkeztetésnek, a házi segítségnyújtásnak, valamint a családsegítésnek a megszervezését. A felmérés, melyet a hallgatók elkészítettek, rávilágít arra, hogy a Tolna megye csaknem minden településére eljuttatott, így a felmérésben szereplő önkormányzatoknak vannak még a kötelező alapellátások terén is restanciái. A szakosított ellátások megszervezésére kötelezett önkormányzatok között (melyekhez rendszerint lakosságszámuknak megfelelően rendelnek pluszfeladatokat) pedig még maga Paks is hiányosságokat mutathat fel, hiszen, mint arról a felmérés tanúskodik, noha kötelező volna létrehozása, mégsincs városunkban fogyatékosok nappali intézete. (A város előrelátására és mentségére szolgál, hogy ugyan nem írja elő kötelező feladatként a törvény, mégis létrehozott már egy hajléktalan szállót és működik idősek otthona is.) A felmérés második része a lakosságot szondázta. A hallgatók itt arra keresték a választ, hogy a lakosok, akik érdekében születtek az említett szabályok, tudnak-e róluk és főként élnek-e az igénylés lehetőségével? Mint azt Hermész Lajosné, valamint Szakály Ágnes, a felmérés résztvevői ismertetőjükben elmondták, az önkormányzatok és a lakosság közti kommunikáció hiányára világított többek között rá a százhuszonegy megkérdezett válasza Ezt bizonyítja, hogy harmincegy százalékuk a különböző médiumokból tájékozódik a szociális ellátásokról. A nyilvánvalóan elégtelen információ ellenére a megkérdezettek negyvenkét százaléka már élt szociális ellátás igénybevételével, közülük is a pénzbem támogatásokat ismerték és kérték a legtöbben. Megdöbbentő adathoz jutottak azonban, amikor azt kérdezték meg, hogy miért nem éltek jogaikkal azok, akik még nem igényeltek szociális ellátást (ez a felmérésben részt vettek ötvennyolc százalékát teszi ki). Tíz százalékuk azt a választ adta, hogy szégyellte igényelni, míg további tizenkét százaléka nem is tudott az ellátás létezéséről. A sajtótájékoztató nem pusztán az adatok ismertetése, de az összegzést tartalmazó: Tolna megyei szociális regiszter 1997. címmel megjelent könyvecskének az ismertetésére is szolgált. Ebben megtalálható az ellátások rövid ismertetése, valamint a felmérés kivonata. Terveik szerint az ezer példányban megjelent nyomtatványt önkormányzatoknál, orvosi rendelőkben valamint karitatív szervezeteknél és forgalmas helyeken helyezik el, hogy legalább ilyen módon hozzájuthassanak az arra igényt tartók. Kocsis Erzsébet a Hírnök kérdésére válaszolva elmondta, hogy a munka nem pusztán a hallgatók gyakorlati képzését segítette, de reményeik szerint az ebben közreműködő önkormányzatokat is. „Úgy gondolom, ez egy jó tükör volt a számukra, melybe, ha belenéznek, segíthet kijavítani a hibákat, bepótolni a hiányosságokat, amelyben a jelek szerint egynémelyik bővelkedik...” A sajtótájékoztató vége, egyben a szemeszter befejezését is jelentette a kiváló érdemjegyeket kasszírozó másodéves levelező szociális munkás hallgatók számára. Pozbai Ildikó / / A SZEGÉNYSÉG MM SZÉGYEN? Néhány éve történt. Éppen a boltból jöttem ki, amikor megpillantottam őt. Az ajtóban ült egy összehajtogatott kartondobozon. Nyakában egy tábla, melyre olvashatatlan, elmosódott betűkkel volt írva a segélykérés. Sokan körbeállták, néhányan pénzt, vagy éppen egy kiflit adtak neki. Együgyű elméje, töpörödött termete ráhajlott összegabalyodott, béna lábaira, s arcán valami értelmetlen mosolyféle volt látható. Az első ránézésre megállapíthatatlan korú fiú (úgy tizenkét év körüli lehetett) koldult. Pakson. Nem sokkal később, a főiskolán azt tanultam szociálpolitika történetből, hogy „a meggondolatlan alamizsnázók, a szegények legnagyobb ellenségei”. Talán, mert mindenki számára nem adhatunk, s mert félő, hogy kiirtjuk belőlük a változtatás akaratát. Mindenkinek nem adhatunk, ez bizony tény, akárcsak az, hogy amíg a másként élni képessége nem pusztán egyetlen ember elhatározásától függ, nem hagyhatjuk éhen halni őt. Hogy miért jutott éppen most az eszembe ez a történet? Talán, mert egy ugyanebben az iskolába, évekkel később tanulni kezdő évfolyam felmérést végzett Tolna megye településein. Eredmény: a százhuszonegy megkérdezett ember közül tíz százalék szégyenkezik, ha szociális ellátás igényléséről esik szó. Velük mi lesz? A fiú nem kért-kapott önkormányzattól támogatást, másokhoz fordult. A tizennégy felmérésben szereplő, noha szüksége volna rá szégyenkezik kérdni, és ott még nem tart, hogy a bolt elé üljön egy táblával a nyakában. A bizonyítás, hogy valóban szegény, a sokszoros visszautasítások, ellenőrzések tömkelegé, amin átesnének, mire végre megkapnák a hivatalos alamizsnát elretteni őket. A szemérmes szegélyeke keresni kell, nem magára hagyni. A segély minden hónapban elfogy. pozbai A GONDOSKODÁS < HIÁNYOSSÁGAI A TÁRSADALOMBAN,
