Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-06-13 / 22. szám
1997. június 13. Paksi Hírnök INTŐ MIATT VILÁGGÁ... EMBERMESÉK APÁM Nemsokára itt a nagy nap, a táblán teljes nagyságban megjelenik a „vakáció” felirat. Előtte még egy próbatétel a küzdelem a jobb jegyért, a javításért. Akad, akinek csak a kitűnő bizonyítvány a tét, és akad, akinek az évismétlés. A szülő segít. Együtt tanul, bátorít, ígér, de ha kell tilt is. Mindent megtesz, csakhogy a gyerekéből EMBER legyen. A gyerek persze másképp gondolja ezt, neki más a fontos. Ha „tele lesz a hócipője” megsértődik, vagy összepakol és elmegy. Roland és Tibor tizenkét évesen úgy gondolták, elég volt a szülők, tanárok zaklatásából. Egyikük történelemből állt bukásra, másikuk egy aláíratott intő bemutatásával maradt adós.- Nincs más hátra, mennünk kell! - állapították meg, nekik Dunaszentgyörgyön nem lesz maradásuk. Akárcsak a háborúhoz, egy komoly szökéshez is pénzre van szükség. Eladogatták hát kedvenc kazettáikat, óráikat. Tibi biztonsági okokból még magához vette a pénzt, amit szülei gyűjtögettek az ő nyaralására. Gondosan összepakoltak, majd rendesen, elindultak iskolába. Pár lépés után visszaosontak. Roland írt egy pár sort apjának, aztán kerékpárra pattantak, el innen minél messzebbre. Az iskola úgy tudta a gyerek beteg, otthon úgy tudták a gyerek suliban van, csak kora délután a búcsúlevél alapján döbbent rá mindenki, nem egyszerű csavargásról van szó. Először az aggódó szülők néztek be egykét helyre, a Rendőrségen csak délután három órakor jelentették az esetet. Minden évben előfordul, mégsem szerez senki rutint az ilyesmiben. Irány Dunaszentgyörgy, ahol egy szerencsés véletlen is a keresőket segítette: Pakson tárgyalt a keceli székhelyű Pintér-művek vezetője. A falu határában szállt le heükopterével, ami most is ott várt rá. Amikor telefonon értesült a történtekről, csak annyit üzent: - Uraim, a gépem a rendelkezésükre áll, nekem elég annyi üzemanyag, hogy hazaérjek vele. Először a rokonokat nézték végig, aztán az ismerősöket, az osztálytársakat, végül a határt. Egy autó a falu határából egy halvány kerékpámyomon indult, ami a faddi Volent-öbölhöz vezetett. Közben megtalálták azt a helyet, ahol megreggelizett a két vándor. Az öbölben pecáztak, nem sokkal a rendőrök előtt kerekeztek tovább. Látták őket a Fadd határában lévő bisztrónál is. Tehát legalább azt lehetett tudni, hogy jól vannak. A rendőrökhöz csatlakoztak a szentgyörgyiek is. Horváth Ferenc helyi vállalkozó barátaival kocsiba ült, mobiltelefonon tartotta a kapcsolatot az akcióban résztvevőkkel. De ugyanígy tett a község első embere, Hermann János polgármester is. Az idő könyörtelenül haladt, a két gyerexY két mégsem sikerült megtalálni. Ám amit nem tudott megtenni senki, megtette az éjszaka. Éjfél előtt, egy szekszárdi nyilvános fülkéből telefonáltak a bátor ifjak, jöjjenek a szülők, mert jobb kikapni otthon, mint semmi nem kapni itt kint... EMLÉKÉRE • SEREGÉLY ERZSÉBET Az apák napja megünneplését az Egyel sült Államokban kezdeményezték a századelőn. Június 15-én hazánkban is ünnepeljük őket 1994 óta. Csak azóta hiányzik igazán amióta végleg elment. Törékeny beteg testén úrrá lett a kór, már gyógyíthatatlanul feküdt mozdulatlan a pamlagon. Szerettem volna neki megköszönni, hogy vagyok, de nem volt erőm, sem bátorságom, hogy egy pillanatnál tovább megállja az ágyánál. Ma már órákat is elülnék szorítva érdes kezét. Tudom: nagyon szeretett. Kicsiny gyermekként hátán cipelt az iskolában a hófúvások között, néha elém jött biciklivel, melynek csomagtartóján ülve úgy éreztem ez a világmindenség. Pedig életem töredék része volt csupán, melyre szívesen emlékszem még ma is. Magas, sudár, szép fiú volt az apám. Ifjú korában sok lány irigyelte anyámat érte. Szorgos és dolgos keze alatt égett a munka. S ha akadt szabadidő, rágyújtott egy Kossuthra, mert a férfi akkoriban akkor volt férfi, ha füstölt, és a csárdában is megitta a magáét. Sokszor hallottam a kiskapuban állva apám kedvenc nótáját, míg hazatért, végigénekelte az utcát, de soha senki nem tett szemrehányást ezért. Aztán felnőttünk, és a vidám, berzenkedő férfi egyre komorabb lett. Nem volt asszony a háznál, hát megtanult krumplit hámozni, főzni, mosni, és megküzdeni a napi gongjaival. S ahogy tette a dolgát észrevétlenül múlt felette az idő, és már nem tudott oly gyorsan és erőteljesen munkálkodni. Unokáját még kezébe vehette, de remegő keze nem bírta tartani a csöppnyi lányt. Terített asztal, apró csokoládé várta a legújabb jövevényt a papánál, és gongja volt rá, hogy kertjében legyen mindig friss gyümölcs a látogatóknak. Mindig várt valakit, bízott abban, egyszer eljön az az idő, amikor egészségesen ismét láthatja, hogyan bújik elő a nap a felhők mögül. Csak feküdt a párnán és szótlanul vetett számot életével. Magáról sosem beszélt, sem az érzelmeiről, sem a munkájáról, de a barátairól sem. Köszönés nélkül szótlanul indult útra, talán egy szebb, világba. Szívében még most is én vagyok a legkedvesebb. Úgy hiszem.- csété -
