Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-06-06 / 21. szám
Paksi Hírnök 1997. június 6. EMBERMESÉK ÁRNYÉKBAN? UA gy tűnik többen „árnyékba” vonultak azok közül az alkotók közül, akik a hetvenes, nyolcvanas évek országosan, sőt külföldön is elismert paksi képzőművészek magját, éltető erejét adták. A művészek szűkülő anyagi lehetőségei, a különböző pályázatokon való egyre növekvő túljelentkezésnek, némi magyarázattal szolgálhatnak ugyan az idősebb mesterek egyre ritkuló kiállításaira, a művészet-barát paksi közönség azonban folyamatosan találkozhat a fiatalabb képzőművész generáció alkotásaival szerte a városban, s ez azt bizonyítja, hogy bár drága, nagyon igényes művészeti ágak a festészet, vagy a szobrászat, szó sincs művelői alkotókedvének lanyhulásáról. Persze a beszűkült anyagi lehetőségek nagyon komoly „lelki harapófogót” jelentenek az alkotók számára. Az idősebb generáció tagjai közül sokan arra kényszerültek, hogy alkotásaik legnagyobb részét pénzzé tegyék, jobb esetben a munka folytatásának érdekében. Lapunk munkatársa Paks egyik országszerte ismert és elismert festő-szobrászművészét, a negyvenkilenc esztendős Vass Györgyöt kereste fel kérdéseivel. Azok közé a szobrászok kö. zé tartozik, akik szívesen, sőt örömmel ajándékoztak műveikből egyet-egyet a városnak, illetve komoly részt vállaltak a település arculatának formálásában. Az óvárosban, a Kossuth . Lajos utca sarkán lévő parkban bárki megtekintheti a városnak ajándékozott fehér márványból készült alkotását, de egyebek mellett a KRESZ-park hintáinak, kopjafaszerű mászófáinak kifaragása is az ő újszerű elképzeléseit, kezemunkáját dicsérik. VAS A VASSBAN m • SZARKA JÓZSEF Szekszárdon születtem, Faddon nőttem fel. A Faddon töltött gyermekkor kitörölhetetlen, kedves emlékei elmaradhatatlan társaim. Itt kerültem a festészet bűvkörébe. Nagyon sokat köszönhetek Molnár H. György festőművésznek, akinek szakköreit látogattam, s aki Ígéretesnek látta akkori munkáimat. Tanulmányaimat Baján fejeztem be, Paksra 1967-ben kerültem - mondja Vass György.- Kiállítások?- 1970-ben képzőművész barátaimmal megalakítottuk a Tolna Megyei Képzőművészeti Stúdiót, itt a tagság egyik kritériuma volt az éves pályázati munkák benyújtása a stúdió tagság megvédése érdekében, s ez egyben kiállítások rendezését is jelentette a szekszárdi Babits Mihály Művelődési Központban. Első közös, és önálló kiállításaimat festményekből állítottam össze, szobrokkal 1971-től jelentkeztem. A hetvenes évektől a nyolcvanas évekig évente átlagban 2-3 kiállításon vettem részt, így Pécsen, Szombathelyen, ahol Savaria díjban részesültem, kiállítottam a budapesti Ernst Múzeumban, a MOM Székházban, Szegeden, Tokajban, az Ikarus Művelődési Házában, 1979-ben az akkori Jugoszláviában, s persze az akkori divatnak megfelelően számtalan kulturális intézményben. Különböző díjakban és ösztöndíjban részesültem, nehéz volna a felsorolásuk.- 1971-től a szobrászat veszi át a festészet helyét.- Természetes dolog ez a képzőművészet területén. Az ember keresi a számára legmegfelelőbb kifejezési módot. Jómagam is figurális szobrásznak indultam, s nonfiguratív lettem. Úgy gondolom, hogy a leegyszerűsített forma, a leegyszerűsített gondolat komoly kihívást jelent minden szobrásznak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy más látásmódok nem jelentenek értéket számomra. Úgy tartom, hogy a szobor és a térplasztika része a térnek, egy település esetében azonban a teret behatárolják az épületek. Ilyen esetben az adott lehetőségek nem csupán az ábrázolás, de a nyersanyag megválasztásában is komoly mérlegelést kívánnak a szobrásztól.- Az utóbbi években a város parkjain kívül nemigen találkozik munkáival a paksi művészetbarát közönség...- Valóban, a nyolcvanas évektől alábbhagyott az évi 2- 3 kiállításos tendencia. Ebben egyebek mellett közrejátszanak az egekbe szökő nyersanyag árak, a képzőművészet, így a szobrászat iránti érdeklődés, a fizetőképes kereslet csökkenése, mely egyik fő biztosítéka a további munkának.- Lát-e megoldást?- Véleményem szerint nagyon sokat segítene egy alkotóház létrehozása, ahol azonkívül, hogy figyelemmel kísérhetnénk egymás munkáját, a világba közösen kitekintve sokkal nagyobb ismeretanyaghoz juthatnánk mint külön-külön, esetleg tejesen magányosan. Tudok a Paksi Alkotók Egyesületének megalakulásáról, ez azonban úgy tudom ezidáig semmi érdemlegességgel nem szolgált sem a városnak, sem az itt élő és dolgozó alkotóknak. Nagyon fontosnak tartanám azt is, hogy az eddigieknél sokkal több hír kerüljön ki a világba a paksi képzőművészek munkálkodásáról. Alkotóházunkban szívesen kellene látnunk más települések művészeit, s az eddigi gyakorlathoz hűen vendégművészek kiállításaival is tovább kellene gazdagítani a városi kulturális programok palettáját. Nem könnyű dolog ez. Annak idején a hetvenes években harminchat alkotóval indítottuk a Tolna megyei Képzőművész Stúdiót, s mindössze tizenhatan maradtunk. Mindenesetre az egységes fellépésnek köszönhetően lehetőségeket sikerült teremtenünk a megmutatkozásra, és rangot vívtunk ki magunknak. Egyébként nem hinném, hogy én, és a hozzám hasonlók önként árnyékba vonultunk volna. Inkább a megváltozott körülmények vetnek ránk némi árnyékot, de mint tudjuk: az árnyékok múlandóak.
