Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-05-16 / 18. szám
Paksi Hírnök 1997. május 16. ARCOK A VAROSBÓL KANCZLER TANÍTÁSA • SZARKA JÓZSEF Régi a mondás, miszerint: alkotásai teszik halhatatlanná az embert. Május 7-én kora este a Városi Művelődési Központban dr. Aknai Tamás művészettörténész nyitotta meg a közelmúltban elhunyt Kanczler István tanító és festőművész emlékkiállítását. A tárlatot Halász Károly, a Paksi Képtár vezetője rendezte. Az életműből összesen nyolcvan alkotást, szénrajzokat, akvarelleket, olajfestményeket tekinthetnek meg május 20-ig az érdeklődők. A kiállítás 15-től 19 óráig várja a látogatókat.- E sorok írójának megadatott, hogy Kanczler tanító úr kisdiákja legyen, s az is megadatott, hogy felnőtt fejjel csodálhassa a művész-tanító alkotásait, kutató, felfedező útjait a szépség labirintjában. Ez a mostani kiállítás is a szépség hatalmára tanít, meg arra, hogy kutatni kell egészen addig, amíg a látvány fenségét, magasságát és mélységét képesek vagyunk befogadni a mi háromdimenziós világunkba, mert ezen a világon túl nincs más, “csak” a mindenség. A festő, dr. Aknai Tamás szép szavait idézve: “Itt van velünk, tovább munkálkodik bennünk, elment, de itt maradt. A művészember kiváltsága ez, híd az ember számára felfogható és fel nem fogható, de látható világ közt.” Sohasem fogjuk megtudni, hogy Kanczler tanító úr honnan hozta magával Paksra a mások fényre nevelésének vágyát. Talán Foktóról, ahol 1938-ban megszületett? A mindannyiunk ismerte dunai habfodrokon megcsillanó napsugártánc adta kezébe az ecsetet? Vagy Kalocsán, ahol a középiskolát végezte, az érsekkert békéjében, egy illatos tavaszi délutánon dobbant meg benne valami csillagszerű? Vagy Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola felé, a diploma felé tartva szólalt meg lelkében valami apró küldetésféle, amely a továbbiakban küldetéstudattá hatalmasodott? Bencze Barnabás tanár úr, a volt kolléga, barát és pályatárs mondja: „Szilárd meggyőződésem, hogy a hetvenes évek paksi festészetének legmarkánsabb, legkiemelkedőbb alakja volt. Huszonévesen még nem ismertem őt, de láttam munkáit valahol Cseresznyéspusztán, s egyszerűen elragadott a színvilága. Örökké kutató, kísérletező festő volt. Úgy teremtett magának arculatot, hogy állandóan változtatta a látásmódját. Nem szerette, ha túlmagyaráznak dolgokat. Olyankor csendben elment, s csak később kérdezte meg, hogy nem bántott-e meg ezzel valakit. Megesett, hogy egy kiállításon így summázta a véleményét: Ennyi felesleges festék. De minek? Közelebb a hatvanhoz azt tervezte, hogy ha nyugdíjba vonul, minden idejét a művészetnek szenteli. Ha a látogató körültekint a kiállításon, láthatja, hogy az ő munkáin nincs fölösleges festék, pont annyi van, amennyi kell.” Rompf Gabriella magyarorosz szakos tanár. Pécsi egyetemi évei alatt fél évig Ausztriában dolgozott, ahol agyagfigurák festésével keresett pénzt - ez idő alatt levelező tagozaton folytatta tanulmányait. A 3. tanév első szemeszterét egy moszkvai egyetemen végezte. Ma már élményként éli meg ezt a hat hónapos “kötelező” nyelvgyakorlatot, de ott, akkor úgy tűnt, soha nem érkezik el a hazautazás pillanata. A diploma megszerzése után Ausztriába hívták oroszt tanítani, ám az osztrák földön szerzett tapasztalatok ismeretében úgy döntött, inkább itthon próbálkozik. Százhalombattán egy szakközépiskolában kezdte meg tanári pályafutását, ahol négy évig élt és dolgozott. Időközben férjhez ment, és hazatért Paksra. Jelenleg a Vak Bottyán Gimnáziumban tanít, csakúgy, mint édesapja, Müller János.- Édesapád a gimnázium köztiszteletben álló, precizitásáról és szigoráról ismert ta- Az első oroszórámat a negyedikes fiúknál tartottam. Mikor beléptem, tüntetőén Playboyt olvastak. No, nem vagyok összeomlós fajta, így nem jöttem zavarba, mindössze annyit jegyeztem meg: Fiúk, elcseréltétek a tankönyveket! Nagyon nehéz volt itt beilleszkedni, de végül, úgy érzem, sikerült.- Egyik decemberben - éppen náthával küszködtem - megyek haza, hát látom ám, JO NAPOT, MI ÚJSÁG? nára. Hogyan fogadták szüleid a szárnypróbálgatásaidat?- Független típus vagyok, élveztem a szabadságot. Mivel középiskolás éveim alatt kollégista voltam, gyakorlatilag igen hamar önálló lettem. Ha valamiért hálás vagyok a szüleimnek, akkor leginkább azért, mert bár igen szigorúan neveltek, mindemellett tiszteletben tartották az akaratomat. Egyetlen egyszer, még hetedikes koromban, amikor egy csöves mozgalommal rokonszenveztem, léptek föl erélyesen, de egyébként mindig rám bízták a döntést. Hagyták, hadd tapasztaljam meg én, hogy mi a jó és mi a rossz nekem.-Fiatal, ambiciózus tanárnőként egyből a mély vízbe dobtak. Százhalombattán egy meglehetősen laza fegyelmű iskolába kerültél, csupa fiú közé, ahol elvétve akadt egyegy lányosztály. hogy egy mikuláscsomag lóg a kilincsemen, benne sok-sok C vitamin, a hátuljára ráírva, hogy megfázás ellen. Mikor megtudták, hogy eljövök, küldöttséget rendeltek hozzám, hogy jól meggondoltam-e a dolgot. A lányokkal a mai napig levelezek.- Rövidesen az utolsó orosz szakos osztály is befejezi tanulmányait a gimnáziumban. Hogyan tovább? Marad az irodalom és a nyelvtan, ami épp elég feladatot fog adni. Sajnos, fennáll az a szemlélet, hogy ami kötelező, az abban a pillanatban teherré válik. Ugyanígy nyűg lesz majd az angol is. Mindenesetre kár volt az orosztanítást feladni, Nyugat-Európában egyre többen sajátítják el ezt a nyelvet, s valószínűleg egyszer Magyarországon is újra tanulni fogják majd, szabad akaratból. (Pré)
