Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-04-18 / 14. szám
Paksi Hírnök 1997. április 18. ARCOK A VÁROSBÓL Nagy gondban voltam, mikor Sajnovics Andrea titulusát akartam meghatározni, de mint megtudtam ő is így van ezzel. Rádiózik, tévézik, rendezvényeket szervez és fellépéseket vállal, Pécsett tanul művelődésszervező szakon, valamint az atomerőmű Tájékoztató és Látogató Központjában dolgozik hostessként: — Sokan nem is tucjják, hogy ez a főállásom. Rámnéznek és elcsodálkoznak: Te itt is dolgozol? Igaz, „csak” négyórában, de többre nem is lenne időm. Néha magam is azt mondom, túl sokfelé szakadok. A Városi Televízióhoz egy véletlen folytán kerültem. Még annak idején az előző főszerkesztő, Nagy Zoltán látott szavalni egy cseresznyési táborban. A műsor után odajött hozzám és azt kérdezte: miért nem vagy te a TV-nél? — majd próbára hívott. Egy év telt el úgy, hogy kéthetente elém tettek egy szöveget és fel kellett olvasnom. Jelenleg a Szia! című ifjúsági intézményében. Ezen a téren meglehetősen konzervatív vagyok. Megtaláltam azt az embert, akivel valóban segítőtársak tudunk lenni egymás számára. Jó páros vagyunk. Persze, rossz példa van előttem épp elég, de te magad teszed le az alapokat, és én megtaláltam ezt a szilárd alapot. — A te szilárd alapod a Hit... ÉLETED, ÉLETEM Egyre többen álldogáltak az utcán, hallgatva, milyen zaj hallatszik a házból. A kiabálás erősödött azután pedig nagy csörömpülés fültanúi lehettek. Egy nagy sikítás után aztán hirtelen néma csönd telepedett a környékre. Találgattak a szomszédok, bár tudták, a szokásos késő délutáni csetepaté folyik a ház falai között. — Vajon meddig bírja még — tűnődött a hatvanas éveiben járó bácsi. Az ilyen istenverte férjet el kéne zárni. — De még be sem fejezte mondandóját a teraszon megjelent kócosán és ziláltan az asszonyka. Vérző halántékáról szoknyája szélével törölte le a vért. Remegve figyelte az ajtót, vajon jön-e utána a férje és folytatódik továbbra is a veszekedés vagy mára beéri ennyivel..., de csak a fészer ajtaja nyikorgóit. Szőke maszatos kisfiú törölgette könnyeit és közben suttogta: mami, mami. Elindult hát a törékeny anya, hogy fiát vigasztalja, de közben maga is vigasztalásra szorult. Szégyellte már a szomszédok előtt a mindennapos csatározásokat, és szinte már senki szemébe nem mert nézni. Az után is örökösen a járdát nézve ment, szemét amilyen mélyre csak lehetett, lesütötte, bízva abban, így nem kell majd mások kíváncsiskodására válaszolgatni. Ahogy telt az idő, egyre nehezebben tűrte a fájdalmat, így tervezgette, elhagyja durva és brutális férjét. Pár hét alatt egyszer sikerült a városban kiadó lakást találnia, titokban megszervezte a költözést, és mire a munkából és a kocsmából hazatért a régen imádott kedves, ő már nem volt sehol. A faluban nem volt olyan ház, ahol ne kereste volna a férfi az asszonyt és a gyereket, de senki nem tudott semmit róluk, de még ha tudtak volna is, akkor sem árulták volna el. — Végre megjött az esze, mondogatták. Pár nap múlva mégis rájuk talált. Térden állva könyörgött, hogy megváltozik, és legfőképpen hagy nem iszik többé. Az aszszony és a gyermek ismét visszatért az elhagyott házba. A férj pedig igyekezett betartani, amit ígért, közben szenvedett, mert kívánta az alkoholt. A cimborák meg örökösen ugratták: — Csak nem fogsz örökösen az aszszony szoknyájába kapaszkodni. Megunta hát a szóbeszédet, és betért törzshelyére. Késő éjszaka részegen tántorgott haza, majd kirángatta feleségét az ágyból, és addig ütötte, míg az mozdulni tudott. A kisfiú fejére húzta a takaróját és csöndesen sírt, míg újból el nem nyomta az álom. A következő reggelen a szomszédasszony kopogtatott az ajtón, de mivel senki nem nyitott ajtót, benyitott. A szoba közepén a padlón fekvő test mellett ott ült a kisfiú, édesanyja arcát simogatva, hátha az magához tér. Az anya hosszú heteket töltött a kórházban, mire felépült, közben a férjét börtönbüntetésre ítélték. Eltelt egy év már a sérelmek lassan begyógyulni látszottak, amikor ismét kopogtattak az ajtón, s az egykori férj kért bebocsátást. Szépnek ígérkezett minden, dolgoztak mindketten a fiúcska iskolás lett és a betűket kezdte formálni, az asszonyka megszépült a nyugodt életformától. A fiatalasszony boldogan járt-kelt az utcán, hiszen teljes szívéből hitte, megváltozott körülötte a világ. Két hete ismét kórházba került, bár már hazaengedték, lábadozik szétszúrt kezét összevarrták, bekötözték. Az élet folytatódik tovább az ő élete pedig kezdődik elölről. —ese— JÓ NAPOT, ffl ÚJSÁG? műsor szerkesztője vagyok, de már nem igazán ez az én területem. Még mindig a legtöbben úgy tartanak számon: Sajnovics Andika, aki a Il-es suliban szaval. A mai napig hívnak verset mondani, de már nem szívesen vállalom, talán kinőttem ebből a szerepkörből. — Úgy hírlik, egy egészen másfajta szerepkörre készülődsz... — Három hónap múlva férjhez megyek, és ez névváltozással is jár majd. Ez talán abban is segít, hogy felnőttként kezeljenek. — Gratulálok. — Köszönöm. Nem mindenki reagál így erre a hírre, és általában az idősebb generáció az, aki elnézően csóválja a fejét, amikor én azt mondom: hiszek a házasság — Szeretném a barátaimnak azt a feltevését megtörni, hogy aki a Biblia és Isten nevét szájára veszi, az egy megkeseredett, világtól elfordult ember. Sajnos másfél éve elkövettem egy nagy hibát, elhanyagoltam az ismerőseimet, a barátaimat. Helyre kell hoznom ezeket a kapcsolatokat. Ma már tudom, erre is szakítani kell időt, bármennyire is rohan a világ körülöttem. — Kinek adod tovább a hólabdát? Vincze Zoltánnak, a város iparfejlesztési menedzserének, aki nem is olyan régen végzett az ESZI főiskoláján. Megkérdezném tőle, hogy ilyen rövid idő alatt hogyan jutott el idáig, és milyen távolabbi tervei vannak? —PRÉHÁZI—
