Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)

1997-04-18 / 14. szám

Paksi Hírnök 1997. április 18. SZOMSZÉDOLÁS SZENTGYÖRGYIFÜLES • V. HORVÁTH MÁRIA (Folytatás az 1. oldalról) Tőlük is megkérdeztem, igaz-e, hogy a helybéli ál­talános iskolában gyakran megverik a gyerekeket? Erre elhallgattak, s zavartan pillant­­gattak egymásra. Mondtam, ha nem akarnak erről beszélni, már itt sem vagyok. Erre az egyik így szólt: — Az igazgató bácsi a sora­­kozónál összeüti a fejünket, ami eléggé fáj — s kezét a fejé­hez kapta, szemét összehúzta, talán pont úgy, ahogyan az összekoccantásra szokott rea­gálni. — Kokit is adnak — mondta a másik legényke, majd a har­madik is megszólalt: — Van olyan gyerek is, akit méterrúddal vertek meg. — Csak nem egy ilyen gye­rek van — korrigált a szőke. — Ti is kaptatok már méter­rúddal? — kérdeztem. — Nem... — válaszoltak kórusban, majd egyszerre el­indultak. Talán húsz métert mehettek, amikor egyikük visszaszaladt és megkérdezte: — Ugye, maga nem felügye­lő vagy ilyesmi? — Nem — nyugtattam meg. — Mint mondtam, újságíró va­gyok. — Az jó — mondta, de azt nem tudtam meg, mire értette a megjegyzést, mert nyomban társai után eredt... Én pedig a polgármesteri hivatalba vettem az utamat. A 2800 lakosú Dunaszent­­györgy polgármesterének, Herman Jánosnak elmondtam, hogy azt beszéük a faluban: az iskolában keményen verik a gyerekeket, s mint többen is elmondták, ebben az igazgató jár az élen. Arról is beszélnek, hogy egy-egy pedagógus gúny­nevet aggat egy-egy „kiválasz­tott” tanulóra, s olyan tanító, tanár is van, aki nemcsak ve­réssel, hanem „lelki gyötrés­­sel” is próbál hatni a kisdiá­kokra. Ezek miatt a duna­szentgyörgyi iskolából már sok tanulót elvittek szüleik paksi iskolákba. Herman János mindezeken őszintén elcsodálkozott, s úgy fogalmazott, hogy a dolog hi­hetetlennek tűnik. Ugyanis ezek súlyos dolgok, s biztos abban, hogy ha ilyen „túlkapá­sok” előfordultak volna az is­kolában, panaszt tettek volna nála szülők. — Apró, szinte jelentéktelen problémákkal is fölkeresnek — mondta, s azt is, hogy még efféle pletykákat sem hallott a faluban. Arról sem tudott a polgármester, hogy elvittek volna más iskolába tanulót a helyi iskolából. Ezután pedig közölte, hogy az iskola fenn­tartója az önkormányzat, de ettől még az iskola önálló in­tézmény. Ezért arról sem tud, hogy fegyelmi eljárás folyt vol­na az egyik pedagógus ellen. Ezután olyan szülőket keres­tem, akik átíratták gyermekü­ket valamelyik paksi iskolába. Míg néhány napja mondtak egyet, s mást, később úgy dön­töttek, hogy nem nyilatkoznak, hiszen ők megoldották saját gyermekük problémáját, „te­gyék ezt mások is”. Egy szülő, akinek a gyermeke „idegileg ment tönkre”, kivétel volt. 0 el­mondta, hogy az igazgató úr úgyis gyötri a gyerekeket, hogy aki valamilyen rosszaságot kö­vet el, azt behívja az irodájába, s magnóra veszi a „vallomását”. Ettől a tizenévesek nagyon megrémülnek, s napokig a hatá­sa alatt vannak. — Mit csinálunk? — kérde­zett vissza egy anyuka — Te­gyünk panaszt? És akkor mi lesz? A mi gyerekeink innák meg a levét. Mert sajnos, legtöbben nem vagyunk olyan anyagi hely­zetben, hogy más iskolába, más településre járassuk a gyereke­inket, s hiába telt be a pohár, kényszerhelyzetben vagyunk. — Nem egyszer fordult elő — kezdte egy férfi —, hogy az igazgató bevitt négy-öt fiút a szertárba, s ott agyabugyálta el őket méterrúddal... Sőt, egyszer eltörte rajtuk a rudat. — Köztük volt az ön fia is? — Nem, de az egyik barátja igen. Őtőle tudom. Szántó Péter, az iskola igaz­gatója — tagja a képviselő-tes­tületnek is — mosolyogva foga­dott, s hellyel kínált. Egy-két kö­zömbös mondat után elmond­tam, miért járok a faluban. O er­re elkezdte sorolni, hány gyere­ket vittek el azért az iskolából, mert hatosztályos gimnáziumba íratták őket, majd rátértünk a „problémákra”, ami miatt tavaly két gyereket írattak át Paksra, kettőt pedig katolikus iskolába Idén, év közben pedig három ta­nulót vittek el a szülők más is­kolába. Az igazgató ezt úgy kommentálta, hogy „általában olyanokról van szó, akik több tárgyból bukásra álltak vagy a magatartásukkal volt problé­ma”. Fölvetettem, amit egyik szü­lőtől hallottam: gyermeke va­lóban egy tárgyból bukásra állt, s rontott a többiből is, de az új iskolában kiegyensúlyo­zott lett, s az elégtelen osztály­zatú tárgyból 3,2-re áll jelen­leg. Az igazgató ezt nem hitte, és ennek hangot is adott. Ezek után megkérdeztem Szántó Pétertől, hogy ő maga is veri a gyerekeket? Válasz­képpen a pedagógusok és a di­ákok sokféleségéről beszélt, majd rátért bizonyos konflik­tusokra, amelyeket ő, mint igazgató „megfelelően leren­deztem”. Hogy veri vagy nem veri a gyerekeket, arra azt a választ kaptam: — Nem mondok semmit — majd közölte, ha a szülőknek problémájuk támad, akkor ke­ressék meg őt vagy a polgár­­mestert. Ezután is hiába kérdeztem az eltört méterrúdról vagy az esetleges fegyelmiről, az igaz­gató nem válaszolt, mert az „nem tartozik a nyilvánosság­ra”. Beszélgetésünk vége felé a gyerekeknek okozott lelki és fizikai fájdalmakkal kapcsolat­ban annyit mondott, hogy vol­tak ilyen problémái, de mint mondta, azokat mindig leren­dezte. — De miért nem válaszol a konkrét fölvetésekre? — kér­deztem, s megjegyeztem, hogy számomra a hallgatása sokat mondó. Erre — bár, látszólag fékez­ve indulatait — dühösen szólt, s közben fölállt székéből, érzé­keltetve, hogy nincs tovább mit beszélnünk: — Ha ez sokat mond, akkor mondjon sokat! Kisdiákok, hazafelé. Ki kapott, ki nem? Valaki tagad ja, valaki bevallja.

Next

/
Thumbnails
Contents