Paksi Hírnök, 1996 (8. évfolyam, 1-48. szám)
1996-11-29 / 44. szám
1996. november 29. Paksi Hírnök nn GYERMEKTÖRTÉNETEK Rendezgetem asztalomon a papírokat, s kezembe akad egy kézirat, mely nyomdát sohasem látott. A történet egy válás viszontagságairól szól, s arról, hogyan folytatnak a szülők késhegyre menő küzdelmet egyetlen gyermekükért. Annak idején, amikor az elvált férfi felkeresett, még nem sejtettem; pusztán arról van szó, hogy valamiféle segédeszköznek használjon a küzdelemben. Óvatos volt. Sohasem engedte, hogy bekapcsoljam kis magnómat. Jegyzeteltem hát és szorgalmasan olvastam a bírósági határozatok tömkelegét, melyeket azért hozott el hozzám, hogy igazát bizonyítsa. Értettem én a szülői ragaszkodást a hatéves, egyke kislányhoz, csak a felnőttektől elvárandó, egymás számára elfogadható kompromisszum hiányát nem értettem. Aztán láttam, hogy lakásért, bútorokért mindketten a gyermeket akarják cserébe adni, lassan megértettem, hogy a csöppség a hosszúra nyúlt vita során egyfajta adok-veszek üzlet szerepét kezdi betölteni. Mire elkészült a kézirat ízléstelennek tartottam az egészet. A napokban ismét egy elvált férfi kérte, hogy újam meg kálváriáját, szülői szeretetéből fakadó, gyermekeiért való önzeden küzdelmét. Ő is bírósági végzéseket hozott. Amikor arra kértem, hogy beszéljen a történtekről, ő sem engedte bekapcsolni magnómat. Mindenesetre megállapíthattam, hogy a két történet csaknem mindenben azonos. Itt sem az volt a valódi probléma, hogy volt neje új barátra lelt, annál is inkább, mert neki is van új barátnője. Az ő esetében is - ahogy ez legtöbbször lenni szokott - a két kisgyermeket volt feleségének ítélték. Az asszony a kicsikkel régi lakásukban él, ő elköltözött új barátnőjéhez. Volt felesége pénz hiányában nem tudja kifizetni a vagyonmegosztás során főijének ítélt részt. A félj rajong gyermekeiért, fellebbezett, hogy másítsák meg az ítéletet, s nála helyezzék el őket, egyben felajánlotta volt nejének, hogy visszavonja a fellebbezést, ha az asszony lemond az ő javára a lakásról. Mondja még valaki, hogy városunkban nincs jelen a gyermekkereskedelem. * * * A fiatalember, Czipott Endre Andor 1996. november 6-án tölti be harmadik életévét. A kisfiú ugyanolyan szép, mint általában a többi hároméves kisgyermek, csupán abban különbözik kortársaitól, hogy jobb kezén hat ujjal született, s bal kézfeje sem teljesen szokványos, kissé torzult, no meg abban, hogy felnőttek számára is elfogadhatóan sakkozik, s legkedvesebb pajtása a számítógép. Édesanyja, Nemes Andrea Zita:-Korai terhességem során, a 17. hétben mint bármely kismamánál, nálam is elvégezték a szükséges vizsgálatokat, s mindent rendben találtak. A hatodik hónapban azonban a koraszülés jelei mutatkoztak, megérkeztek az első fájások, késleltetni kellett a szülést. Végül is komplikációk nélkül sikerült lefolytatni. Andor testi hibáján kívül gyönyörű babának született. Természetesen az édesapjával sehogy sem értettük a rendellenességet, egyre kerestük az okát. Egy végzős orvostanhallgató barátom, miután megtudta, hogy kislány koromban megfertőződtem egy macskától, úgy vélte, hogy az akkor szerzett vírus megtelepedett a szervezetemben.-A hat hónapos kicsivel dr. Czeizel Endréhez fordultunk genetikai szaktanácsadásért. Arról beszélt, hogy aggodalomra semmi ok, a hatodik ujj akár jó jelnek is tekinthető. Hatujjú zseniket említett, többek közt Ady Endrét. Megjegyezte, hogy volt olyan anyuka, aki huszonhat ujjú kisbabával kereste fel. Úgy éreztem arra céloz, hogy a kisfiam testi hibája nem olyan súlyos, talán nem is genetikai hiba, hiszen ha az, akkor bizonyára megmondja. Végül is a kicsi hatodik ujját lemúttettem. Tény, hogy nagyon szépen fejlődik, s az is tény, hogy korához képest meglehetősen intelligens. Persze nem kell csodákra gondolni. Szépen sakkozik, ismeri a bábukat, a lépéseket, egyre többször kombinál. Ismerkedik a számokkal, a betűkkel, kevés választja el az olvasástól, nagyon szeret a számítógéppel bíbelődni. Feltűnően komoly kisfiú. Őszintén szólva nem a testi hibájából fakadó, vele született igyekezetben, hanem szellemi adottsága mellett a vele való foglalkozás mibenlétében látom ennek a viselkedésnek az okát. A legnagyobb keserűség vele kapcsolatosan számomra az, hogy születési hibája miatt az édesapja teljesen elhidegúlt tőle, a legnagyobb öröm pedig, hogy családtagjainkon, barátainkon kívül, a hozzáértő szakemberek is fényes jövőt jósolnak neki. Csak azt tudom mondani az enyémhez hasonló helyzetű szülőknek, hogy egyáltalán nem szabad megijedni vagy bánatosnak lenni. Igaz, hogy a fiamhoz hasonló kisgyermekek kicsit több gondoskodást és szeretetet igényelnek az átlagosnál, de sem-EMBERMESÉK mi sem indokolja azt, hogy ne legyenek teljes értékű emberek, sőt többek. * * * Mindig is vallottam, hogy a világ legegyszerűbb dolga kirobbantani egy háborút, s a legnehezebb megőrizni, megtartani a békét, már csak azért is, mert ehhez némi intelligencia szükségeltetik. Ennek ellenére sajnos gyakran előfordul, hogy még a békét is csak bottal lehet megteremteni - ha ugyan meg lehet. Jó magam, aki röpke 37 évem legnagyobb részét Pakson éltem le megállapíthatom, hogy az erőmű felépítése óta soha nem verekedtek annyit városunkban, mint az elmúlt 2-3 évben. Utcán, kocsmákban, éttermekben, diszkóban. Szomszédok kapnak egymás ellen kaszát, kapát, szülők ütnek gyereket és fordítva, asszonyt üt félj és asszony üti a férjét, még a kisdiákok is ütik egymást. íme néhány, akár jelentéktelennek is mondható eset a sok közül: Egy gyönyörű napfényes őszi délutánon a Virág utcában két 8-9 év körüli kisdiák akad utamba. Látom, hogy szorgalmasan csépelik egymást hátizsákjaikkal. Közelebb érve meglepve állapítom meg, hogy még csak nem is fiúk, hanem kislányok. Amikor arról faggatom őket, hogy mi az a szörnyűség, amin ilyen csúnyán hajba kaptak, elmondják, hogy mindketten egy fiúba szerelmesek. Próbálok érvelni, győzködöm őket, mondván, hogy talán jobb volna, ha megbeszélnék azzal a fiúval, hogy melyikük fontosabb számára, talán akkor békességben el lehetne intézni ezt az egészet, majdhogynem visszaküldenek oda, ahonnan születtem. A színhely patinás paksi söröző. Békésen mélázok pohár söröm mellett. Körülöttem sörtől és szerelemtől ittas tizen-, huszonéves fiatalok ölelgetik egymást. A pultnál fiatalember iszogat, miközben békésen bámulja az említett társaság egyik csinos fiatal hölgytagját, akinek barátja rászól a nagydarabra: „Ne bámuld a csajomat, mert kiakasztom helyükből a szemeidet!” A sértett odalép az emberkedőhöz, szájából kiveszi a rágógumit és homlokára nyomja. Máris kitör a háború. Hatan egy ellen, de a nagydarab állja a sarat, úgy aprítja az ellent, mint annak idején Kinizsi Pál. Alig van nap, hogy ilyen-olyan formában ne találkoznánk az erőszakkal. Paks hirtelen megszaporodott vendéglátó helyiségeiből jó, ha akad egy, ahol a személyzetnek még ne lett volna dolga pofozkodókkal, bicskásokkal, kocsmai fenegyerekekkel. Iskolákban, utcákon, tereken, a tomboló paksi szombat esti lázban, erőszak. Hát igen, gyorsítunk, mi is száguldunk Európába. Ki figyel itt a szép szavakra? SZARKA JÓZSEF
