Paksi Hírnök, 1996 (8. évfolyam, 1-48. szám)

1996-11-29 / 44. szám

1996. november 29. Paksi Hírnök £ JÓ NAPOT, MI ÚJSÁG? ARCOK A VÁROSBÓL Koccintás a sikerre: Herczeg József polgármester, Till Bar­bara és Hangyási László, a mester (kiss G. Péter felvétele) Nád a házam teteje, teteje - húzhatják el nótáját Han­gyási László cselgáncs­edzőnek, hiszen mint azt megtudhattuk Kovács Sándor vállalkozótól: az utóbbi idő­ben ő volt az egyetlen Pakson, aki házára nádtetőt építtetett.- Dávid fiam kapott egy ku­tyát, amit már muszáj volt va­lahova letelepíteni, így adó­dott, hogy elkezdtünk házat nézni - kezdi beszélgetésün­ket Hangyási László. - Persze ez mindenképp bekövetke­zett volna, csak a kutya fel­gyorsította a házvásárlási fo­lyamatot. Régi parasztházról van szó, aminek a tetejét így is, úgy is szigetelni kellett vol­na, így jött az ötlet, hogy le­gyen nádtető.- Sanyival egyébként régeb­bi az ismerettség, hiszen vala­ha dzsúdózott. Szíve csücske a labdarúgás, de pártoló tagja szakosztályunknak is.- Hogyan került Paksra?- Természetesen a sport ré­vén. Idestova 10 éve élek itt, egyébként tősgyökeres bajai vagyok. A budapesti és a szekszárdi edzősködés után szerettem volna valahol meg­állapodni. Aztán úgy adódott, hogy itt telepedtem le félúton Baja és Pest között. Itt is van Duna, ami nagyon fontos do­log, hiszen bajai lévén nagyon szeretem a Dunát, meg aztán jó lehetőség kínálkozott a szakmai továbbfejlődésre is.-Miként telnek napjai mos­tanság?-Volt egy négyéves perió­dusom (92 után), amikor el­vállaltam a szövetségi kapitá­nyi címet. Ez olimpiától, olimpiáig tartott. Mozgalmas időszak volt, sokat utaztam, egymást érték a versenyek, a szövetség és a klubvezetés így együtt kimerített az olimpia végére. Gyakorlatilag most teljes egészében a klubnál vagyok - és nagyon jól érzem magam. Főleg most, hogy az elmúlt időszakban két junior világversenyen - a világbaj­nokságon és a monacói Euró­­pa-bajnokságon - paksi érem is született. Till Barbara mind a két helyen felállhatott a do­bogó harmadik fokára. Ez még jobb kedvet és lendületet ad a munkához.- Milyen Monaco télen?-Annak idején átutazóban már jártam erre, mikor Barce­lonába mentünk az Antinak szurkolni. Most így, hogy négy napot eltöltöttünk itt több Rolls-Royce-ot láttunk, mint nálunk Trabantot. Jelzi, hogy milyen atmoszférája van a hercegségnek. Nagyon szép, olyan, mint egy meseváros.- Csalóka ez a rengeteg uta­zás, mindenki azt hiszi, hogy mennyi mindent látunk, pe­dig elég szűkre szabott az idő. Főleg egy edzőnek, aki intézi az ügyes-bajos dolgokat, a ver­senyzőkkel foglalkozik, min­den versenynap munkanap, annak nem sok látványosság marad.-Kinek adja tovább a hó­labdát? Kanczler Pista bácsinak, aki k most ment nyugdíjba, megkérdezném, várha­­tók-e még szép alkotások a jö­vőben tőle... PRÉHÁZI Amióta barátja úgy dön­­tött, hogy visszatér csa­ládjához, gyakran lejár a Duna partjára. Sosem szerette a termé­szetes vizeket, mert olyan megbízhatatlannak tűnt, mint a férfi és nő kapcso­lata, most mégis a fodrozó víz megnyugtatta. Vala­hogy úgy érezte sok a közös vonás közte és a víz között. Éppoly zavaros, mint a lel­ke és pontosan olyan mély csönd veszi körül, mint azt a pillanatot, amikor számá­ra megszűnt létezni ez a kap­csolat. Ahogy nézte a hullá­mokat szemében könny­cseppek jelentek meg és ő hagyta, hogy végigpásztáz­zanak arcán. Lehunyta a szemét mint akkor, amikor először kapott egy lehelet­nyi puszit szempillájára. Mintha most is azt várta volna, hogy megcsókolják. Az őszi napfény egy-egy eltévedt sugara végigsuhant selymes bőrén, melegség fogta el, olyan mint azon a délelőttön, amikor munka közben átkarolta derekát. Mindketten tudták, ez a BOLDOGSÁG, mozdulat nem megszokott segítségnyújtás, hanem fi­nom érzelmekkel teli érin­tés. Szerette azt a férfit, mégsem marasztalta, nem volt hozzá bátorsága. Pe­dig, ha kimondta volna azt a bűvös szót, még mindig örülhetne a napnak. De most álig várja már a telet, s majd a tavaszt, a vi­rágok illatát. Tudja, az idő múlásával majd minden seb begyógyul, csak hegek ne maradnának utána. Ne­héz és küzdelmes gyógyulás vár rá, de nem adja fel, élni szeretne és boldogan. A néma, döbbent valósá­got a víz zaja töri meg. A hajók és uszályok, ahogyan GMEIM haladnak erőteljesen felka­varják az amúgy barátsá­gosan folydogáló vizet. Mintha időnként felcsen­dülne a szinte már megszo­kott szó: szeretlek. Vissza­visszatér és ilyenkor úgy összeszorul a szíve, mintha kicsi lenne neki a hely. Ahogyan körbenéz a szürke kövek között sehol nem talál egyetlen virágot sem. Egyhangú és sivár a környék, csak a csónakok állnak néha hol szorosan egymás mellett, hol szépen sorakoznak egymás után. A Villany utcai átjáró is ugyanolyan unott és ko­pott, itt semmi nem válto­zik, csak körülötte. Irigyli a körülötte lévő világot. De nincs benne harag és gyű­lölet, mert picit neki is volt része ebben a világban. A nap el-elbújik, egyre kevesebbet ereszti simogató sugarait, aztán eltűnik. Ő is hazafelé indul, még utol­jára megfog egy kavicsot és eldobja. Pattog a kő, egyszer fenn, egyszer lenn. A végén el­tűnik, a súlya lehúzza, a víz elnyeli. De legalább nem maradt a szívemen...

Next

/
Thumbnails
Contents