Paksi Hírnök, 1996 (8. évfolyam, 1-48. szám)
1996-11-15 / 42. szám
1996. november 15. Paksi Hírnök nn EMBERMESÉK HARC A NAGYURRAL Sárguló ajtó, kopott kilincs. A résnyi nyíláson keresztül dohányfüst, zakatoló masinák kopácsolása tódul a folyosóra. Noha későre jár: telefoncsörgés, csapkodás, szitkok hallatszanak. Beljebb ideges emberek, szürke, magukkal mit sem törődő elgyötört arccal, ügyet sem vetnek az érkezőre. A helyszín egy szerkesztőség. A történet szereplői a felgyorsult, hírek, információk forgatagában, politikusok és laikusok kereszttüzében élő publicisták. A kép persze nem meglepő Bankó András számára sem, hiszen sok hasonló, dohánybűzt árasztó ajtó kilincsét koptatta, sokszor volt már figyelemre sem méltó idegen a hamuarcúak közt, miközben féltett kincsét, a kéziratot kínálta, amit maga is éjszaka egy megsárgult ajtó mögött, megkopott, kávé és cigaretta szagát árasztó dolgozószobában, szitkozódva, „mert még nem elég jó’’ készített el. És most itt áll: egy közönyös a sok közül előbukkan, fejét biccenti, majd mustrálva a jövevény irományát „talán a jövő héten” szavakkal mutat kijáratot. András a sikertelenség ellenére nem adja fel, s a következő pillanatban hasonló kórrajzú bejárat előtt áll kezében azzal, amit a széles olvasótábor felé kínál. Megszokta már: becsuktak előtte, mögötte ajtókat. Dolgozott külsősként, belsősként, Budapesten és vidéken. Volt egyetemista egy ideig, majd főiskolás, szerkesztő, főmunkatárs, segédmunkás és ami sosem szűnt meg eközben lenni: író. Mert mondanivalóját - amit nem csupán az egykedvűségnek szánt - nem kívánta magában tartani. Az éltette, mozgatta, hogy elmondhassa, amit lehet, megossza, amit tud, adjon, akiknek talán rajta kívül senki. Ezért kínálta olyan nagy elánnal ifjú kora óta népi-nemzeti jelleget kölcsönző írásait. Belefáradt? Kérdezhetné, aki mit sem sejt. Hogy mennyire nem így van, tudja, aki ismer hozzá hasonlatos „nyughatatlant”. Valóban hallgat, mert hallgatni kényszerült. Betegség lett úrrá fiatal szervezetén: a kór lassan elhatalmasodott, s szervezete elemésztődése mellett nem a vissza-visszatérő kín, ami fáj, hanem a kérdés: vajon tehetem-e még? Vajon állhatok-e sárguló faajtók előtt eljutnak-e gondolataim, soraim azokhoz, akikhez talán csak én szólok így? A kérdések sorát profeszszorok, orvostudorok igyekeznek megválaszolni itthon vagy külhonban, kórházakban vagy az otthoni betegágy mellett. Andrásnak azonban a tétlen várakozás ismeretlen. Megszokta már ugyan, de a folyosókon töltött idő napi-, hetilapok hasábjain hozta meg gyümölcsét. Most, amikor nem adatik a tartalommal teli várakozás meg, hosszabb lélegzetvételű művet kell alkotni: könyvet, ami szói értő embereknek, a konok elutaCsaládi körben sítók számára, a felnövekvő nemzedéknek attól, aki maga is egy életen át eszköz volt. Eszköz azok kezében, akik nem tettek egyebet nála: adni próbáltak művészetükkel szórakoztatni, tanítani. Meg nem értés, kritika, akiktől nem várná az ember és temérdek visszautasítás. Ennek ellenére aggodalom: ezért az életért. Újságíró, közíró, szimplán író vagy csak őrült, aki így él? Eltűnne a varázs, mesterkélt finomkodás volna, ha mi, akik hasonló cipőben járunk, akik kopogtatunk, akiket nem értenek meg. Ismernénk az ismeretlent, a választ arra a kérdésre: miért? pozbai rimájú, szebb időket látott, divatjamúlt kis női kalap, öltözete: kopott férfizakó, farmernadrág s végül két „valaha” tűsarkú cipő zárja a magányos, egyébként szép arcú nőt. Mellette a pádon két hatalmas, degeszre tömött reklámszatyor. Furcsa, különös látványt nyújtott. Mintha egy égből letaszított, koldusbotra jutott angyallal találkoztam volna. Nem bánta, hogy megszólítom, mint mondta, már napok óta úgysem beszélgetett senkivel. Megtudtam, hogy pécsi illetőségű, állami gondozásban nőtt fel, sokáig munkásszállásokon élt, volt szövőnő, végzett mindenféle segédmunkát, dolgozott mosogató- és takarítónőként. Néhány évig volt egy élettársa, aki ütötte, verte, sőt az utcára kényszerítette őt. Nem bírta tovább, megszökött tőle és csövesek, guberálók közé állt.-Már nem is tudom pontosan, de legalább nyolc éve guberálásból élek - sóhajtja. - Járom az országot, ismernek egy sereg városban. Nekem már rendes nevem sincs, a csövesek csak Gubera Verának hívnak, de én ezt egyáltalán nem bánom. Négy napja jöttem Paksra, de elmegyek innen, mert ez unalmas hely. A lépcsőházak sem olyanok mint máshol, a legtöbbet bezárják éjszakára, amelyikek meg véletlenül nyitva maradnak, azokban nagy az éjszakai mozgás, ezért itt alszok a vasútállomásnál, az aluljáróban. Nagyon hideg van éjjel, nem bírnánk ki itt a telet, már hogy ketten vagyunk. Visszamegyek Pécsre, ott vannak ismerős csövesek, köztük meghúzhatom magam, még enni is adnak.- A gyermek apja?- Ennyi csöves közül ki tudná megmondani, hogy ki az, de biztosan rendes srác, mert én csak rendes srácokkal kezdek. Igaz, az élettársam egy szemét volt. Majd megszülöm a gyereket és beadom a menhelybe. Én is menhelyben nőttem fel, én sem tudom, hogy ki az apám, meg az anyám.-Legalább ezt az éjszakát eltölthetné az itteni hajléktalanok szállóján...-Még csak az kellene! Elegem volt nekem a menhelyekből, én különben sem lejmólok senkitől semmit. Igaz, ha adnak elfogadom, de csakis az ismerősöktől. Amire szükségem van, azt nagyobb részt megszerzem a kukákból.- Egyáltalán nem vagyok igényes és egyáltalán nem szégyellem azt, amit csinálok. Az én életem ilyenre sikerült. Sokan azt mondják rám, hogy én vagyok a kukások vénkisaszszonya. Ez kedves, ennek nagyon örülök. Sok helyen még a rendőrök is így szólítanak és ez azt jelenti, hogy tisztelnek, sohasem bántottak. Lehet, hogy holnap elmegyek innen, itt senkit sem ismerek. Búcsúzáskor elfogad egy százast, meg néhány szál cigarettát. Másnap kerestem, hátha segíteni tudnék valamiben. De már csak hűlt helyét találtam, szarkajózsef
