Paksi Hírnök, 1996 (8. évfolyam, 1-48. szám)
1996-11-01 / 40. szám
1996. november 1. Paksi Hírnök na Az öregember az ágyon fe£\ küdt - évek óta ugyanazon a rozoga vaságyon, a matracon, amelynek bélésébe teknőt vájt már tehetetlen teste, s a sok emberé - férfié, nőé, akik ezen a rozsdafoltos ágyon, szürkére kopott matracon álmodtak ébren is... Aztán eltűntek. Emléküket őrzi a sülylyedő sodrony, a középen belapult, lószőrrel tömött vászon - minden távozó lélek után milliméterekkel közelebb a földhöz... Az öregember gyakran gondolt rájuk, az ismeretlen ismerősökre, akikkel egy lapon említtetett a sors könyvének utolsó fejezetében, közvetlenül az epilógus előtt.-Maholnap eltűnök, meghalok én is... - beletörődött, vágyott erre rég, már akkor, mikor még járni tudott, s béna féloldalára dőlve az udvari pádon, majd a tolókocsiban üldögélve érezhette arcán a szél simogatását, hallhatta a madárdalt, s a természet sok ezer zaját... Megelégedett ezzel is. Mert a megújulásra, kipattanó rügyekre, a zöldellő fűre, kék égre nem csodálkozhatott rá tágra nyílt pupillákkal - szemére hályog borult. Évek óta búcsúzott és ő is távozni akart. A kopott vaságyon fekvő öregembert csak futólag látogatták gyerekei: „Hogy érzi magát, papa?” - kérdezték, hoztak neki eztazt, váltottak néhány szót, aztán mentek, siettek, zavart köhécseléseikkel megszakított félmondataikban munkára, családra hivatkozva, magára hagyva apjukat sorvadó testében ép leikével, gondolataival, fájdalmával a szeretetotthon meghittséget nélkülöző falai között - és ő megértette ezt.-Nem, nem fog hiányozni senki és semmi... Csak a gyerekek, de nekik is jobb, ha elmegyek. És a szél. Ha legalább még egyszer megérinthetne egy fuvallat, mint AKKOR. Az öregember a szokatlanul zord októbert kívül rekesztő csukott ablak felé fordította fejét, s bár nem látott semmit, tudta, érezte, odakint hideg van, nem mint akkor, mikor először megpillantotta őt, leendő - és egykor volt hitvesét. * * * Napsugaras, madárfüttyös tavaszutó volt, orgonaillat keveredett a szegénység izzadtságszagával az apró faluban, ahol a daliás ifjú koszos kis parasztgyerekek fejébe igyekezett beleplántálni a tudás magvát. Szerette őket, a mindenre kész mezítlábasokat, akiknek tágra nyílt szemében úgy olvasott már, mint a nyitott könyvben. Érezte, megtalálta, amit keresett, amire hivatott-tudásával átadta a lelkét is. De a szíve még nem volt másé, csak a sajátjáé - egészen addig az orgonaillatú májusi délutánig, amikor meglátta a nőt, akivel aztán öszszekötötte az életét. Mert lebilincselte a kedvesen szép fiatal lány látványa, majd egész lénye - a bilincs kulcsa pedig elveszett. A nő a városból jött, hogy ősztől a kis faluban tanítson, levéve a soha nem érzett teher egy részét a férfi válláról. Állt az iskola ajtajában, haját bearanyozta a napfény, szoknyáját meglibbentette egy langyos fuvallat - megérintette a tanítót is. Később viccesen, némi szentimentalizmussal átszőtt beszélgetéseik során e fuvallatot a szerelem forgószeleként emlegették. S még később, amikor a romantikus együttlétek, pásztorórák, az andalító séták korszaka lejárt, jött a háború, a hadifogság, jöttek a lövészárkokban írt levelek, átvirrasztott éjszakák, a könnyek, az aggodalom: „vaj on látlak-e még?” Éveken át nem találkoztak, csak a sűrűn teleírt sorokban, tábori levelezőlapokon ígérgették egymásnak: ha vége lesz, ha elhallgatnak a fegyverek, összeházasodnak. Vége lett, a férfi hazatért háborús sebekkel a lelkében, s az ígéret nem maradt beteljesítetlenül. A politika csatározása elkerülte őket a kis faluban, ahol a parasztgyerekeknek cipő került a lábukra, de szemük ugyanolyan tiszta ragyogással tekintett rájuk — mindkettőjükre. A házaspár élete megszokott kerékvágásba zökkent - boldogságban teltek a hétköznapok, ami ritkaságnak számított akkortájt, ritkaság most is, de ők túlléptek a gondokon. Kapcsolatuk varázsa nem szűnt, bár az asszony fiatalságának fénye megfakult kicsit, s a férfi vonásaiban is kitörölhetetlen nyomot hagyott a kegyetlen intermezzo, a világháború. Az évek teltek, minden egyes új hónap gyógyír hatásával ért fel, ápolta a sebeket, feledtette a bánatot. A három gyerekre, akik orgonasípokként követték egymást, sugárzott a szeretet - világrajövetelük, igaz, mint a legtöbb halandóé, önző érdekeket szolgált, kellettek, hogy átvegyék a tudást, továbbörökítsék a géneket, hogy sejtjeikben egy kicsit szüleik is tovább élhessenek. Megszülettek a gyerekek, hogy örömet okozzanak, gondot szaporítsanak, s hogy majd támaszt nyújtsanak megálmodóik, létrehozóik életének alkonyán. Cseperedtek a csemeték, sokasodtak a ráncok, az ősz hajszálak, s a szülők kebelét büszkeség dagasztotta, hogy sikeres felnőtteket tudtak nevelni a két fiúból és a lányból. Miért is ne, hiszen minden olyan jól ment, minden összejött - az a valaki odaföntről mintha a tenyerén hordozta volna a családot - addig, amíg a gyerekek velük éltek, el nem költöztek. Egy-két derűs nyugdíjas év eltelte után, zöldhályog kúszott az öregember szemére. Meg kellett ismernie vakon is a világot - felesége türelemmel vezetgette, segítette átvetíteni a látható környezetet a sötétség birodalmába. Amikor már beletörődtek, így kell élniük tovább, az asszony súlyosan megbetegedett, kórházba került, aranyhaja, amely már csak az emlékekben volt arany, kihullott, élete gyertyáját csonkig égette a rák. Meghalt, s az öregember összeroskadt. Követni akarta, de jöttek a gyerekek, vigasztalták, segítették, jöttek a jó barátok, igaz egyre kevesebben. Ahogy az évgyűrűk a fák törzsén az évek múlásával, úgy sokasodtak a temetések, a végső búcsúzások. Elfogytak a jó barátok, örökre véget értek a búfelejtő beszélgetések, megnyúltak az éjsötét nappalok, s az öregember csak kedvesétől nem tudott végleg elbúcsúzni, emésztette magát. Szervezete megelégelte ezt: fél oldala nem mozdult többé. Aztán, mikor teljesen magatehetetlenné tette őt egy ki tudja, hányadik agyvérzés, ez az öröm is a múltté lett. Csak feküdt a besüppedt lószőrmatrac közepén, rezignáltan fogadva látogatóit, a lelkiismeretfurdalásukkal hadakozó és éppen ezért örökösen elsiető gyerekeket. * * * Az öregember arcával az ablak felé fordulva nem szomorkodott. Számot vetett életével, tudta, nincs mit meggyónnia. Nem fájt már semmije, csak a szíve kicsit, a gyerekek miatt, akiknek jobb lesz, ha ő nem él már. Nem, nem fog hiányozni semmi, talán csak a szél: -Istenem, csak még egyszer az a fuvallat - sóhajtotta az öregember és lehunyta vak szemét takaró pilláit. Egyszer csak megérkezett az a fuvallat, végigsimította homlokát... Ugyanaz az érzés járta át, mint akkor. Mosoly ült arcára és nem múlott el soha. sólya emma LÁGY FUVALLAT
