Paksi Hírnök, 1996 (8. évfolyam, 1-48. szám)

1996-09-06 / 32. szám

Paksi Hírnök 1996. szeptember 6. Q® SVÉDASZTAL HAZAFELÉ Visszatérések ideje jár. Egyre több kül­földre üldözött, szökött, szakadt ha­zánkfia dönt úgy, hogy a Magyaror­szágon zajló változások immár lehetővé teszik idehaza is a boldogulást, úgy lát­ják, hogy a fiatal magyar demokrácia biz­tosítja a szabadon légzést, az alakuló piacgazdaság pedig az érvényesülés lehe­tőségét. A hazatérés mellett döntött ifjabb Kor­­ponai Ernő is, aki a hetvenes-nyolcvanas években Paks egyik legelismertebb bádo­gos, csőszerelő kisiparosának számított. Gyakran lélegzetelállító munkákat vég­zett, egyebek mellett ő javította és festet­te a dunakömlődi katolikus templom tor­nyát, de az akkori városi könyvtár tető­zetét is ő hozta helyre. Mindezek ellenére a nyolcvanas években mégis a persona non grata elviselhetetlen helyzetébe ke­rült. 1983-at írtunk, ez év márciusában Korponai Ernő és felesége úgy döntöt­tek, hogy elhagyják Paksot, Magyaror­szágot, s inkább a táborlakó disszidensek megpróbáltatásait választják.- Az akkori magyar propaganda nyom­ta az unalmast, hogy így meg úgy, micso­da megpróbáltatások várnak a dissziden­­sekre, persze mint bármi, amit térj esz­tettek, ez sem volt igaz - mondja. - Egyébként sem fordultunk volna vissza. Nekünk akkor már befellegzett idehaza. Nekem állandóan keresztbe tettek. Bajuk volt a politikai meggyőződésemmel. El­sősorban a katolikus templomban tartott beatmisék jelentettek szálkát az akkori paksi pártvezetők szemében. Sokan vol­tak ezeken az istentiszteleteken, tűt nem tudott volna leejteni a tömegben az em­ber. Véget vetettek paksi munkálkodá­sunknak, a tolnai katolikus templomba, innen pedig Szekszárdra kényszerültünk. Persze itt sem hagytak békén minket, a zaklatások miatt kénytelenek voltunk ab­bahagyni az egészet. A lelkész urat, aki tá­mogatott bennünket, az első paksi beat­misék után egyszerűen kiüldözték a vá­rosból, mondván, hogy megrontja az ifjú­ságot, ellenünk meg az volt a vád, hogy alávaló a gondolkodásunk.- Persze, mert a szerintük alávalókkal gondolkodtunk. Mint kisiparost állan­dóan büntettek mindenért, végül már a munkámat is titokban kellett végeznem. Nem csoda, hogy betelt a pohár. Mond­tam a feleségemnek, hogy elég volt eb­ből, itt hagyjuk ezt az egészet, de azt is megfogadtuk, hogy ha törik, ha szakad, visszajövünk. Biztosak voltunk abban, hogy változások következnek, arra azon­ban mi sem gondoltunk, hogy ilyen rö­vid időn belül.- Mi történt Németországban?-A táborban egy évet töltöttünk. Talál­tunk munkát, lakást, később autót vásá­roltunk. Nem volt könnyű, de sikerült megteremteni az egzisztenciánkat. Jóma­gam kerestem a kinti magyarok katoli­kus gyülekezeteivel a kapcsolatot, ennek köszönhetően ismerkedtem meg Bárány József atyával, a Nürnberg környéki ma­gyarok lelki gondozójával, akivei Scwaig­­ben létrehoztunk egy katolikus missziót, melynek a kinti magyarság lelki gondo­zásán, a rászorulók segítésén, a nemzet­tudat ápolásán kívül sok más egyéb fel­adata is van. - Erre különösen büszke va­gyok.-A közeljövőben végleg visszatérnek Paksra. Mi inspirálta a döntést?-Sohasem gondoltunk arra, hogy örökre elmegyünk. Vártuk, hogy meg­felelőek legyenek a körülmények. Mi sem természetesebb annál, hogy ott szeret­nénk élni, ahol megszülettünk, felnőt­tünk, hogy a gyermekeinket magyar isko­lába szeretnénk járatni. Amikor elmen­tünk sokak szerint túlságosan is magya­rok voltunk, szerintük egyebek mellett ez is közrejátszott abban, hogy a nemkívá­natos személyek keserű kenyerét együk. Rossz volt, rég volt. A várt változások megtörténtek. Nincs fojtogató társadalmi légkör. Paks is nagyon megszépült, véle­ményem szerint bármelyik német kisvá­rossal felveheti a versenyt. Fontos számomra a vállalkozás sza­badsága, hiszen magam is vállalkoz­ni szeretnék, s végül nagyon fontos és felemelő, hogy lehetőség nyílt arra, hogy a szülővárosunkban próbálhatjuk megvalósítani elképzeléseinket a jövőben. SZARKA JÓZSEF Úgy vélem senki sem me­teorológiai jelentésként értelmezi a címet, in­kább duruzsol a fülünkbe a költő versfolytatása. S talán ez sem véleúen. Mert valóban szép, színesebb lesz a világ, ahogyan megváltozik a ter­mészet színe, őszül, hogy ké­sőbb: deres legyen. Alig pár napja, hogy én is ősz hajszálakat fedeztem fel a halántékomon, azt mondják, nem jelent az semmit. Ké­sőbb még több is lesz. Nem is volna azzal semmi baj, hiszen egy pár szál valóban nem a világ, de mégis valahogy gon­dolkodásra késztet, mert eszembe jut, hogy gyermek voltam, s hogy anyám az ölé­be vett és felfedeztem az ő hajában is néhány szálat, ami már nem volt barna, nem ér­tettem, hogy miért. Elmúlt az idő, sóhajtott, mintha azok a régi szép vízparti nyarak so­hasem térnének vissza már, mert az ember is olyan mint a természet, az emberhónapok múlatják az ifjúságot, múlat­ják a nyarat. S valóban elmúlt az a régi nyár és az a régi szeptember, amikor kézen fo­gott és azt mondta, itt az idő és el kell menned az iskolába. Ma sem felejtem el, hogy görbült sírásra a szám, ami­kor először otthagyott a tan­teremben és nem tudtam mi is vár ott rám. Akkoriban, az ötvenes évek végén, még ke­vés gyermek járt óvodába, így én sem, s akkor talál­koztam először a felismerés­sel, hogy lesznek helyzetek, amikor magamnak kell meg­­állnom a lábamon. Az vi­szont kétségtelen, hogy azóta a szeptember nemcsak az el­múlást jelentő őszi kezdőhó­nap, de az újrakezdés indító­pontja is. Teltek-múltak az évek, s minden év szep­temberé­ben fel kellett venni az iskolatáskát, mely a belepa­­kolandóktól mind nehezebb lett. De az iskolakezdést min­den évben nagyon vártam, mert találkozhattam ismét a barátommal, a Bóka Sanyi­val, akivel hűségesen kitar­tottunk egymás mellett nyolc általános iskolai éven át, ott az ablak felől, a második páti­ban. Aztán másfelé vitt min­ket az utunk, a szélrózsa minden irányába. A minap - már szeptember első napjait írtuk - mit ad is­ten, ki jön velem szembe: kissé elbízva, pocakosán és őszülő halántékkal, a Bóka Sanyi. De jó, hogy találkoztunk, örvendeztünk egymásnak, öregem, te semmit nem vál­toztál, mondtuk egymásnak, milyen jól nézel ki, terajtad nem fog az idő, gyere, meg­iszunk egy sört ebben a kutya melegben. Es ittunk egymás egészsé­gére, nemcsak pusztán udvariasságból, miköz­ben nevetve állapítottuk meg, hogy mégis csak nagy­szerű hónap ez a szeptember. kgp­in VAN AZ ősz, in VAN ÚJRA...

Next

/
Thumbnails
Contents