Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-02-10 / 6. szám
1995. február 10. Paksi Hírnök MAGÁNYBAN, REMETESÉGBEN IS LEHET TELJES AZ ÉLET Befagyott víztükör mellett ballagok. Körben a fák téli álmukat alusszák. Rókanyomok a hóban, a csendet csak egy-egy madárrikoltás töri meg. és nyugalom honol. Odaérek a kicsiny hajlékhoz. Izgalommal vegyes kíváncsisággal lépkedek föl a keskeny lépcsőn. Köszöntésemre barátságos hang invitál befelé. Belépvén előbb a szürke csuhás atyát látom meg, majd a puritán egyszerűséggel berendezett szobára siklik a tekintetem. Asztal, pokróccal leterített ágy, kályha, a fal mentén polc. Szemben házioltár, fölötte a kereszten a téli nap sugarai csillannak meg. A „remetéhez” jöttem. Mindenki így hívja ezt a különös, zárkózott embert, aki itt él távol a világ zajától. Zavarban vagyok. Megilletődve foglalok helyet és illeden betolakodónak érzem magam. Mi is hajtott ide valójában? Kíváncsiság, szenzációéhség vagy mert más mint a többi? Magam sem tudom. Félszeg tekintetek váltják egymást, majd lassan beszédbe elegyedünk, s a feszültség is oldódik valamelyest. Mindenféle szóba került teljesen hétköznapi dolgok, a remete beszélni kezd:-A II. világháború idején láttam meg a napvilágot egy Börzsöny hegységi kis faluban. Szüleim vallásosan neveltek, de nem ez volt a döntő szempont életmódom megformálásában. Mindig is foglalkoztattak a dolgok eredetét kutató gondolatok. Számomra a megvilágosodást, az isteni lét elfogadását, egy könyv hozta meg. A könyvespolchoz lép, amelyen angol szótár, jegyzetek és vallásos tárgyú olvasmányok sorakoznak. Kezembe ad egy könyvet. A címe: „A diadalmas jóga”.- Ez az írás ébresztett ben-A fák között megbúj nem olyan gondolatmenetet, ami később meghatározó szerepet játszott életem alakulásában. Budapesten műszaki szakközépiskolát végeztem, majd a katonaság letöltése következett. Ez idő alatt érlelődött meg bennem az elhatározás. Két utat választhattam. A családalapítást, vagy a jelenlegit. A teológia elvégzése után, több egyházközségben gyakoroltam papi hivatásomat tizenöt éven keresztül. Az ezzel járó világi dolgok, elvonták az időmet az elmélkedéstől. Lélekben már készültem jelenlegi életformám kialakítására: még jobban elmélyülni a krisztusi gondolatvilágban. így kerültem ki Angliába, ahol több évet töltöttem a kartauziak szerzetesrendjében. Ez a Szent Bruno által alapított rend a legszigorúbb szabályok szerint működik. Hetenként egyszer beszélnek egymással, húst nem esznek, külön cellákban laknak, s az ájtatosság mellett munkával foglalkoznak. A néma barátok között vetődött fel először a remeteség gondolata. A természethez való vonzódásom is e felé irányított. A helyet, ahol most élek térképről néztem ki. Egy szigetre volt szükségem, ahol nyugodtan elmélkedhetek. E házat némi segítségtől eltekintve, saját kezűleg építettem. Főképp az egyszerűség vezetett kialakításában. Beszélgetésünk közben kifelé néz az ablakon. Csak néha kapom el egy-egy pillanatását. Közben teával kínál, s folytatjuk a beszélgetést.- Három dologra esküdtem fel annak idején: tisztaság, szegénység, engedelmesség. Sem-3 házikó körül csend mi sem lehet a tulajdonomban, még a ruha sem az enyém, ami rajtam van. Engedelmességgel tartozom a helyi plébánosnak, valamint a püspökségnek. Havonta egyszer járok le a faluba gyónni, egyébként nem mozdulok ki. Egy helybéli vásárol be nekem, s hozzájönnek leveleim is. A napom óráról órára be van osztva. Napirend szerint élek, amelyet csak egy-egy látogató zavar meg néha. Ez rám is vonatkozik - gondolom magamban. Mintha kitalálta volna, hogy mi jár a fejemben, megnyugtatóan rám mosolyog. Végignézek a vékony, szemüveges, őszülő férfin, amint zavartan simít végig egyszerű ruháján.- Kívülállók szemében ez egy nehéz és keserves útnak tűnik. Az emberek mindig azt nézik, hogy mit hagytam ott, de azt már nem, hogy hova érkezem. Ha egy ifjú rohan kedveséhez és lemond a barátokról, szórakozásról - megértik. Számomra viszont ez az állapot a tökéletes boldogság. Persze nem élhet mindenki így, hova is jutna a világ. Szánakoznak szegénységemen, csodabogárnak tartanak a környéken. Igaz semmim sincs, de Isten minden fában, minden teremtményben jelen van. Hát nem egy Világot kaptam cserébe? i mit még meg akarok valósí- LX tani az egy ennél is zár* *■ kózottabb élet kialakítása. A teljesség igénye. Ha el tudnám érni, hogy soha többé ne kelljen innét kimozdulnom, ne lépjek át egy képzeletbeli határvonalat, akkor beteljesül a vágyam. Ez egy szó: magány. PRÉHÁZi ILDIKÓ Megoldható rejtély_____ Az ember társas lény. Az Úr rendelte mellé afeleséget. Mit keres akkor mellette a magány? Mert a remete: a magány embere. Az ellentmondás azonban L csak látszólagos. Egy katolikus plébánostól hallottam, amikor a cölibátusról esett köztünk szó - ő sohasem magányos. Isten minden percben vele van. De az ember mégis csak társas lény, vethetnénk ellen, mert ilyen a természete: nem tud, nem képes magányban élni. Bizonyíték erre talán az is, hogy a hosszú éveket együtt töltő házaspárok közül, ha meghal az egyik, nemsokára meghal a másik is. Ritka az évtizedekig tartó özvegység. Mi öli meg a másikat? A bánat, a magány? Micsoda ellentmondás ez, micsoda titok, hogy léteznek olyan emberek, akik képesek megoldani a magány természetellenes rejtélyét? Miben áll a titkuk, hogy nincsenek egyedül, vagy nem érzik a magány őrjítő terhét? A megoldás minden bizonynyal az előbbi válaszban áll. Nem a fizikai valóságban keresendő. A keresztény hit szerint - de más vallásokban is ugyanaz megtalálható - Isten ott van fűben, fában, virágban, mindenütt, ahol az élet jelen van. Mindezekben meglátni Istent: nem könnyű dolog. A felismerés nehéz. Sokan nem is jutnak el idáig. De, aki eljut: az lehet akár boldog is. Akkor viszont már ez az egész nem is olyan nehéz. Akkor könnyű lenne a remeteélet? Az emberi fogalmak szerint nem. Mert az ember másra vágyik, de gyarló természetén: kifog az idő.
