Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-12-01 / 48. szám
1995. december 1. Paksi Hírnök un EMBERMESÉK MINDEN NAP AJÁNDÉK Két ember november 24-én házasságot kötött. Ez önmagában még nem volna hír, mi az mégis, ami miatt egy újság hasábjaira kerülhet? Talán, hogy nem volt mindennapi a paksi református templomban zajló szertartás. A menyasszony, Ándrássy Matild és a vőlegény, Horváth István nem először állt oltár elé, hogy hűséget fogadjon egy másik embernek, de a sors mindannyiszor közbeszólt. Matild néni idén 84 éves lesz, víg kedélyű, hófehér hajú asszony. Élete nagy részét falun, családja körében töltötte. Követte az akkori hagyományt: fiatalon férjhez ment, felnevelt két gyereket, látta unokái, dédunokái születését. Aztán megöregedett, beteg lett, s 1981-ben a paksi időskorúak otthonában talált új lakóhelyre, család, barátok, társ nélkül, magányosan. Hogy miért? „Talán, mert nem kellettünk a gyerekeknek” - véli s közben kipotyognak Matild néni könynyei. Ám hamar megvigasztalódik, rápillant párjára, elmosolyodik: „de most már jó, mert összetartozunk”. Pista bácsi sorsában sok a hasonlóság. A 88 éves ember ellenőrként dolgozott a MÁV-nál, miközben gyermekei születtek, majd jöttek az unokák is. Telt az idő. Feleségét elvesztette, négy fia távol él tőle, idős korára támasz nélkül maradt, otthon után kellett néznie, amit három hónapja meg is talált. Ettől a júliusi naptól Matild néni és Pista bácsi élete összefonódott: két magára maradt ember egy - gondolhatnánk -már leélt élettel a háta mögött, közös múlt nélkül végre egymásra talál. Ha minden igaz Pista bácsi volt a kezdeményező, megtetszett neki a hölgy, őt látta a legszebbnek. Matild néni nem sokáig kérette magát, engedett az úriember „csábításának”. Örömmel vállalta, hogy léte alkonyán újra összeköti a sorsát valakivel. Lesz, akivel megoszthatja örömét, gondjait, lesz, akire számítson a bajban, lesz, akin segítsen és aki segít majd rajta is. A lakodalmukon remekül mulattak, s örülnek annak is, hogy az intézet külön szobát biztosított számukra. így olyan, mintha saját otthonukban töltenék napjaikat. Kitűzött céljaikat elérték nyolc évtized alatt, mostanra már nem szeretnének mást, mint élni, amíg lehet azzal, akit szeretnek és itt, az otthonban, ahol jól érzik magukat. Van mit tanulnunk tőlük, hiszen megéltek békét, háborút, forradalmat, tudtak szeretni „ismerték a szomorúságot és képesek újfakezdeni. Matild néni, Pista bácsi: sok boldogságot! POZBAIILDIKÓ-SÓLYA EMMA dog voltam, amikor felvettek az ÉLTE germanisztikai tanszékére.- Sok külföldi diák járt velünk az egyetemre, többnyire imádtuk őket. A negyedik évfolyam előtti nyáron én is beleszerettem egy szíriai fiúba. A diploma után meg is történt az esküvő, s minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy korábbi egymásnak tett ígéretűnkhöz híven a Közel-Keletre költözzünk.-1983 februárjában megérkeztünk volt férjem szülőhelyére. Nem egészen két éven át éltem a faluban reménytelenül, rettegésben. Még az ismerős jobbmódú férfiak is úgy mustráltak, mint valami árut. Közben a férjem és parancsolom vásárolt egy etióp feleséget is. Tudtam, hogy a muszlimok-TÁVOLAZ OTTHON nál nemigen adnak el vásárolt feleséget, engem viszont nem vásároltak, hanem csak úgy megkaptak, így rettegve vártam, hogy mikor ad túl rajtam a férjem pénzért vagy néhány állatért. Végül sikerült elérnem, hogy annyira megbízzon bennem, hogy - igaz csadorban és kísérővel, de elengedjen vásárolni. Volt telefonunk is, titokban sikerült felvennem a kapcsolatot egy olajbányászattal foglalkozó damaszkuszi magyar kolóniával. Örökre hálával tartozom a segítségükért.-Végre elérezett a nagy nap, volt férjem egy kísérővel - csadorban - Damaszkuszba küldött bevásárolni. Nagyon nehéz megszabadulni egy ilyen zárt környezetből, nekem is csak az volt a szerencsém, hogy kísérőm a soron lévő istentisztelet közben nem volt elég figyelmes, így sikerült megszöknöm, s a korábban megbeszélt címen megtaláltam a magyar kolóniát. A magyarok segítségével jutottam vissza Budapestre. Egyenesen Kiskunhalasra mentem öreg szüléimhez, akik rémülten azzal vártak, hogy gyorsan menjek el a városból, napok óta idegenek keresnek, mint elveszített tulajdont. 1991 óta én is Pakson élek, van két kislányunk az egyik éppen tízhónapos, a másik hároméves.- Azt szeretném, hogy mindezt megírja, így talán kevesebb fiatal magyar lány esik abba a csapdába, amibe én. SZARKA JÓZSEF
