Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-11-17 / 46. szám
1995. november 17. Paksi Hírnök 2> TEHETSÉGES FIATALOK SAJNOVICS ANDREA ízt hiszem elárulhatjuk az olvasóknak, hogy mi már régóta ismerjük személyesen egymást. Andrea harmadik osztályos kisiskolás volt, amikor érettségi után egy évig tanítottam őt a Móra Ferenc Általános Iskolában.- Ha visszagondolok a 9 éves Sajnovics Andreára, akkor egy gátlásokkal teli, csendes, viszszahúzódó kislány jut eszembe. Hogyan jutottál el a színpadig? Hogy sikerült kitömi abból az elzárkózottságból?-Ötödik osztályos voltam, amikor belső késztetést éreztem arra, hogy megtanuljam Petőfi Sándor: István öcsémhez című versét. Nem tudom, hogy miért éppen ezt választottam, de megtanultam és mondogattam. Otthon szüleim is sokat segítettek azzal, hogy türelmesen erősítették bennem azt, hogyha akarok, tudok szavalni. Aztán a magyar tanárnőm Till Józsefné (Krisztina néni) fedezte fel az irodalomórákon, hogy szunynyad bennem valami. Akkor még minden egyes versmondásnál elsírtam magamat. Nagyon sokat gyakoroltunk Krisztina nénivel. Rendszeresen elküldött szavalóversenyekre, ahol folyamatosan első-második helyezéseket értem el.-Nyolcadik osztályos koromra már olyan szintre jutottam el, hogy felvételiztem a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalom-dráma szakára, ahová fel is vettek. Egy év után azonban - családi okok miatt - mégis hazajöttem a Vak Bottyán Gimnáziumba.- Hogyan élted meg ezt a változást Andrea?- Nagyon megbántam, mert Szentesen az iskola jellegénél fogva sokkal több lehetőség adódott mindenféle tekintetben. Itt Pakson beszűkült a szereplési kör a szalagavatóra, ballagásra, évnyitóra, évzáróra. Úgy érzem, ez a három év kiesést jelentett. Nem volt egy színjátszókör vagy bármi olyan lehetőség, ahol gyakorolhattam volna a versmondást és az éneklést. A gimnáziumban lassan ébredtek rá, hogy mi mindent tudok. (Hogy az éneklés is megy, azt még Szentesen egy félévi vizsgán fedezték fel...)- Aztán szép lassan megismertem azokat az embereket, akiknek hasonló az érdeklődési köre és csak azért nem tudnak egymásról, mert nincs olyan személy, aki összefogná őket itt a városban.- A Kövi Gergő által összeállított első diákantológia, majd a Lovászi Endre és Kiss Kata által szerkesztett második diákantológia után kezdtek előbukkanni azok a fiatalok, akik a kultúrával, énekkel, verssel foglalkoznak.- Úgy tudom, volt egy televíziós szereplésed is. Erre, hogy emlékszel vissza?-17 éves (harmadik osztályos gimis) voltam, amikor Prokob Józsefné írt egy levelet a Magyar Televízió Produkció című műsorába, hogy itt Pakson olyan sok a tehetséges fiatal, jöjjenek, nézzék meg. Volt vers, hegedű, zongora, tánc, én úgy döntöttem énekelni fogok zongorakísérettel.- Mit adtál elő?-A miért szerettem magába? - című 20-as, 30-as évekbeli slágert, Karádi Katalin stílusban.- Hogy jut eszébe egy tizenéves lánynak ilyen dalt énekelni?-Volt a televízióban egy műsor, ahol a régi időkben írt slágereket mutattak be. Ezt én akkor magnóra rögzítettem és mindegyiket kívülről fújtam. Végül azért döntöttem az éneklés mellett, mert tudtam, hogy a harminc jelentkezőből csak én lépek fel ebben a műfajban. Úgy látszik jól döntöttem, mert az öt televíziós szereplésre behívott közé kerültem.- De az igazság az, hogy nem szívesen dicsekszem ezzel a fellépéssel. Budapesten nem kaptam zongorakísérőt csak az utolsó pillanatban és egy összecsapott, színvonalon aluli dolog lett az egészből. Akkor nagyon szégyelltem magamat, de sokan vigasztaltak, hogy kudarcok is vannak a színpadon, amiket emelt fővel kell tudomásul venni.- Érettségi után jelentkeztél-e továbbtanulni?- Igen, először a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem, mert úgy éreztem, csak ehhez értek. Aztán már a felvételin rájöttem, hogy ez sokkal komolyabb dolog, mint amit én elképzeltem. Nem akarok én olyan magas szinten szerepelni színésznőként egy életen át. Azt viszont tudtam, hogy csak valami humán dolog érdekel, a következő lépés tehát a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészkarára, magyar szakra vezetett, de nem sikerült. Idén nyáron jutottam el oda, hogy leültem és megkérdeztem magamtól, hogy most mit csináljak? Tudok valamit, tanulni akarok, de hol találom meg azt, ami nekem való?- És akkor olvastam, hogy a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem bölcsészkara művelődésszervezői főiskolai szakot indít. Úgy éreztem, ez lesz nekem megfelelő, hisz ez nem színművészet, nem tanári pálya, hanem valahol a kettő között van. Letelefonáltam és ekkor egy csodás dolog történt - felvételi nélkül fölvettek. Jelenleg oda járok levelező szakon.- És miből élsz meg?- Most a Városi Televíziónál dolgozom külsősként. Rengeteg helyre hívnak műsorokba is szerepelni. Nagyon szívesen csinálom és mindent beleadok. Ez kitölti a napjaimat, de sajnos nem tudok vele pénzt keresni és ez rossz. Jó lenne legalább valami négyórás munkát találni, hogy a tanulást is fedezni tudjam és a megélhetésemhez is maradjon némi pénzem.-Végül térjünk vissza a díjkiosztó ünnepségre.- Igazából nem akartam pályázni. Tudtam, hogy jól szavalok, énekelek, de nincs, amivel bizonyíthatom, hogy tényleg tehetséges vagyok. Mégis sokan ösztönöztek a környezetemben, amit most ezúton is szeretnék megköszönni. És a kuratóriumnak is olyan emberek a tagjai, akik nemcsak okleveleket látnak, amikre neveket kell felírni. Ismernek bennünket, tudják hogy hosszú ideje igyekszünk bizonyítani. Szerintem ezért részesültem díjazásban. Annak pedig külön örülök, hogy a díjkiosztó ünnepség műsorában mind a két műfajban - éneklésben és szavalásban is felléphettem. CZINEGE MÁRIA
