Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1995-11-17 / 46. szám

1995. november 17. Paksi Hírnök 2> TEHETSÉGES FIATALOK SAJNOVICS ANDREA ízt hiszem elárulhatjuk az olvasóknak, hogy mi már régóta ismerjük szemé­lyesen egymást. Andrea har­madik osztályos kisiskolás volt, amikor érettségi után egy évig tanítottam őt a Móra Fe­renc Általános Iskolában.- Ha visszagondolok a 9 éves Sajnovics Andreára, akkor egy gátlásokkal teli, csendes, visz­­szahúzódó kislány jut eszem­be. Hogyan jutottál el a szín­padig? Hogy sikerült kitömi abból az elzárkózottságból?-Ötödik osztályos voltam, amikor belső késztetést érez­tem arra, hogy megtanuljam Petőfi Sándor: István öcsém­hez című versét. Nem tudom, hogy miért éppen ezt válasz­tottam, de megtanultam és mondogattam. Otthon szüle­im is sokat segítettek azzal, hogy türelmesen erősítették bennem azt, hogyha akarok, tudok szavalni. Aztán a ma­gyar tanárnőm Till Józsefné (Krisztina néni) fedezte fel az irodalomórákon, hogy szuny­­nyad bennem valami. Akkor még minden egyes versmon­dásnál elsírtam magamat. Na­gyon sokat gyakoroltunk Krisztina nénivel. Rendszere­sen elküldött szavalóverse­nyekre, ahol folyamatosan első-második helyezéseket értem el.-Nyolcadik osztályos ko­romra már olyan szintre ju­tottam el, hogy felvételiztem a szentesi Horváth Mihály Gim­názium irodalom-dráma sza­kára, ahová fel is vettek. Egy év után azonban - családi okok miatt - mégis hazajöt­tem a Vak Bottyán Gimnázi­umba.- Hogyan élted meg ezt a vál­tozást Andrea?- Nagyon megbántam, mert Szentesen az iskola jellegénél fogva sokkal több lehetőség adódott mindenféle tekintet­ben. Itt Pakson beszűkült a szereplési kör a szalagavatóra, ballagásra, évnyitóra, évzáró­ra. Úgy érzem, ez a három év kiesést jelentett. Nem volt egy színjátszókör vagy bármi olyan lehetőség, ahol gyako­rolhattam volna a versmon­dást és az éneklést. A gimná­ziumban lassan ébredtek rá, hogy mi mindent tudok. (Hogy az éneklés is megy, azt még Szentesen egy félévi vizs­gán fedezték fel...)- Aztán szép lassan megis­mertem azokat az embereket, akiknek hasonló az érdeklődési köre és csak azért nem tudnak egymásról, mert nincs olyan személy, aki összefogná őket itt a városban.- A Kövi Gergő által össze­állított első diákantológia, majd a Lovászi Endre és Kiss Kata által szerkesztett máso­dik diákantológia után kezd­tek előbukkanni azok a fia­talok, akik a kultúrával, ének­kel, verssel foglalkoznak.- Úgy tudom, volt egy televí­ziós szereplésed is. Erre, hogy emlékszel vissza?-17 éves (harmadik osztá­lyos gimis) voltam, amikor Prokob Józsefné írt egy levelet a Magyar Televízió Produkció című műsorába, hogy itt Pakson olyan sok a tehetséges fiatal, jöjjenek, nézzék meg. Volt vers, hegedű, zongora, tánc, én úgy döntöttem éne­kelni fogok zongorakísérettel.- Mit adtál elő?-A miért szerettem magá­ba? - című 20-as, 30-as évek­beli slágert, Karádi Katalin stílusban.- Hogy jut eszébe egy tizen­éves lánynak ilyen dalt énekel­ni?-Volt a televízióban egy műsor, ahol a régi időkben írt slágereket mutattak be. Ezt én akkor magnóra rögzítettem és mindegyiket kívülről fújtam. Végül azért döntöttem az éneklés mellett, mert tudtam, hogy a harminc jelentkezőből csak én lépek fel ebben a mű­fajban. Úgy látszik jól döntöt­tem, mert az öt televíziós sze­replésre behívott közé kerül­tem.- De az igazság az, hogy nem szívesen dicsekszem ez­zel a fellépéssel. Budapesten nem kaptam zongorakísérőt csak az utolsó pillanatban és egy összecsapott, színvonalon aluli dolog lett az egészből. Akkor nagyon szégyelltem magamat, de sokan vigasztal­tak, hogy kudarcok is vannak a színpadon, amiket emelt fő­vel kell tudomásul venni.- Érettségi után jelentkez­tél-e továbbtanulni?- Igen, először a Színház- és Filmművészeti Főiskolára je­lentkeztem, mert úgy érez­tem, csak ehhez értek. Aztán már a felvételin rájöttem, hogy ez sokkal komolyabb dolog, mint amit én elképzel­tem. Nem akarok én olyan magas szinten szerepelni szí­nésznőként egy életen át. Azt viszont tudtam, hogy csak valami humán dolog érdekel, a következő lépés tehát a sze­gedi József Attila Tudomány­­egyetem bölcsészkarára, ma­gyar szakra vezetett, de nem sikerült. Idén nyáron jutottam el oda, hogy leültem és meg­kérdeztem magamtól, hogy most mit csináljak? Tudok va­lamit, tanulni akarok, de hol találom meg azt, ami nekem való?- És akkor olvastam, hogy a pécsi Janus Pannonius Tu­dományegyetem bölcsészkara művelődésszervezői főiskolai szakot indít. Úgy éreztem, ez lesz nekem megfelelő, hisz ez nem színművészet, nem taná­ri pálya, hanem valahol a kettő között van. Letelefonál­tam és ekkor egy csodás dolog történt - felvételi nélkül fölvettek. Jelenleg oda járok levelező szakon.- És miből élsz meg?- Most a Városi Televíziónál dolgozom külsősként. Renge­teg helyre hívnak műsorokba is szerepelni. Nagyon szívesen csinálom és mindent bele­adok. Ez kitölti a napjaimat, de sajnos nem tudok vele pénzt keresni és ez rossz. Jó lenne legalább valami négy­órás munkát találni, hogy a tanulást is fedezni tudjam és a megélhetésemhez is marad­jon némi pénzem.-Végül térjünk vissza a díj­kiosztó ünnepségre.- Igazából nem akartam pályázni. Tudtam, hogy jól szavalok, énekelek, de nincs, amivel bizonyíthatom, hogy tényleg tehetséges vagyok. Mégis sokan ösztönöztek a környezetemben, amit most ezúton is szeretnék megkö­szönni. És a kuratóriumnak is olyan emberek a tagjai, akik nemcsak okleveleket látnak, amikre neveket kell felírni. Ismernek bennünket, tudják hogy hosszú ideje igyekszünk bizonyítani. Szerintem ezért részesültem díjazásban. An­nak pedig külön örülök, hogy a díjkiosztó ünnepség műso­rában mind a két műfajban - éneklésben és szavalásban is felléphettem. CZINEGE MÁRIA

Next

/
Thumbnails
Contents