Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-10-27 / 43. szám
Paksi Hírnök 1995. október 27. .a ÉLETÜNK KÁLVÁRIÁI A lobogó gyertyafények mindig szépek és ebben - különösen ma, az üveg mögött, vákuumba szorított térben izzított anyagok korában - van valami, ami archaikus. A letűnt korok történelmének embere nem bízott a sötétben, a fényt Istennel és a Jóval, a sötétet az ördöggel társította. A mécsfény egy kicsit Isten jelenléte volt abban a birodalomban, ami az ördögé: a sötétben. S burkolt-ki-nemmondottan kicsit erre is emlékezünk, ha - dacára villanykörték száz wattjainak, a halogénes üvegburáknak, az izzó szénszálaknak - mégis meggyújtjuk a lángot. Akár a csillagok fénye - egy-egy élet jelképévé lesz a láng. De a csillaghullásos augusztus régen odavan már. Ami most következik: a novemberi fények lobogása, kint, Isten szabad ege alatt, s olyan térben, ami mégse a miénk: amíg élünk, csak vendégek vagyunk ott. A temetőkben. Sokat próbált, sokat látott régészek, kultúrtörténészek mondják: a temető bennünket tükröz. A szakembernek megmondja, hogyan éltünk, miként gondolkodtunk. Miként egymásról, azután az élet és a halál megkerülhetetlen - bár minden időben oly szívesen elhallgatott kérdéseiről. Fellelhető legősibb elődeink lovukat is magukkal vitték, s furcsa testhelyzeteket vettek fel a sírban. Akár az egyiptomiak - «akiknek irodalma erről is persze bőségesebb - készültek a temetkezéssel is valamire, amit nem magyaráztak meg közelebbről. Egy kalandra, ami a jelenvaló életen túl van. A fáraók sírkamráit teletömték mindennel, amire a túlvilági létben egy megistenült embernek szüksége lehet. Talán ma sincs másképp, talán csak az igények változtak meg a szokásokkal. Az elmúlt antikvitás kora óta nem tesznek obulust az elhunyt szájába, s a Styx folyó csak a búcsúbeszédben folyik. De ma is gyakran szerettei fényképével a zsebében indul utolsó útjára az elhunyt, talán a legjobb, megkímélt ünnepi ruhájában. És lobognak a lángok. Akik elmentek már, azokért emlékezésül lobognak, és egy kissé beleviszik a sötétség hatalmától való, archaikus félelmünket a temetők sötétjébe. S ilyenkor kissé köztünk vannak ismét. Köztünk, mert nem felejtünk. Köztünk, mert az időbeni messzeség is szépít. Köztünk, mert amíg társaink voltak az evilági létben, hatottak reánk. A hatás belénk épült, részünkké lett, immár mi magunk vagyunk ilyenek. Megannyi sírra viszünk virágot, tesszük oda a mécsest, s a kérdésre: ki volt? - valami olyasfélét mormogunk zavarodottan, hogy ezt vagy azt tanultam meg tőle. Most, hogy elment, hogy nincs közöttünk többé, de egy kissé a részünkké lett: tudjuk, amit valaha csak ő tudott... Tanulni persze nemcsak jót lehet - s mégsem mondunk róluk soha rosszat. Hiszen a legrosszabb, ami elmondható azokról, akik elmentek, hogy voltaképpen közülünk valók voltak, velük egyként gyarló emberek. A másvilágot hitték minden történelmi korban, de a feltámadást csak a tételes vallások egyistenhite hozta meg. Fontos vigasz ez - annak aki itt maradt. Mind vesztesnek érezzük magunkat, s az elhunytban kissé magunkat sajnáljuk, mert nem lehetünk többé vele. Vannak, akik megkísérlik - skizoid mutatványokkal, szellemidézéssel, pogány rítusok modem felújításaival, hogy mégis kapcsolatot találjanak - de ez a kapcsolatteremtés mindig bizonytalan. Sokkal pontosabbnak látszik az a zsidó vélekedés, hogy az elhunyt az, aki immár nem kíváncsi az evilági történésekre, s hogy ezért istenkísértő az ilyen kapcsolatfelvételi kísérlet. Marad tehát az emlékezés. És ennek haszna van: segít értelmezni, ami korábban történt. Nagyjában-összességében - amikor áhítatos módon „emberiségként” emlegetjük az élőket - nem tűnik úgy, mintha tanulnánk az emlékezésből. De egy individuális létben -, amely maga amúgy sem tud mit kezdeni a halállal, s értelmezhetetlennek tartja - mégis lehet építő, s jobbító az emlékezés. S erre szükség is van. Amikor november kezdetén az első lángok fellobbannak, csupán öt évvel az ezredforduló előtt, zömmel azokra emlékezünk, akik már ebben a században éltek és haltak. Hogy mennyire értelmesen, hogy miféle célokért, hogy milyen eszközökkel - az bizony más kérdés. De ezzel a kérdéssel már az a generáció találkozik majd, amelyik majd értünk gyújtja meg a gyertyát, reánk emlékezve viszi a mécsest. Vajon egyszerűbb lesz-e nekik, mint nekünk volt? KÖVÉR TAMÁS
