Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-10-20 / 42. szám
Paksi Hírnök 1995. október 20. NEMZETI ÜNNEPÜNKÖN HATAT FORDÍTVA SORSNAK II 1 TÖRTÉNELEMNEK.. KÖVÉR TAMÁS Valamiképp úgy indult, hogy a jövő megváltására kiszemelt értelmiségi utánpótlás tömegével fordított hátat egy konformista gyakorlat lehetőségének. Hogy nem akart a fizetett forradalmárok bürokráciájának részévé lenni. Tanult abból a történelemből, amit előadtak neki - és elutasította. El például Dimitrov elvtárs Göringet megrendítő nimbuszát - amiről utóbb mindenki megtudhatta: Sztálin bólogató hívévé vált a valahai rettenthetetlen hős. (Vajon mikor látta ezt meg Nagy Imre, aki a Kominform munkatársa is volt, s amikor Moszkvában először járt, mégjavában ölte egymást a magyar kommunista emigráció Landler Jenő és Kun Béla vezette két csoportja - hogy végre Rákosi legyen a favorit...?). A leendő magyar ételmiség nem akart tovább félni és hazudni. Nem akarta, hogy csak a suttogó propagandából értesüljön a világban történtekről, s nem akarta, hogy a fülbe súgás okán tudhassa csak: bizony, ítélet nélkül vannak elítéltek Recsken, Kistarcsán, a Sztálin út 60 celláiban, akiknek olyasmit kellett bevallaniuk, amit sosem tettek - pusztán, mert a pártállam ezt a szerepet osztotta rájuk. A leendő magyar ételmiségnek elege volt a kémhistóriákból, a gyanúsítgatásból, s nem akart félni. Állampolgár akart lenni, nem pedig parancsot végrehajtó pártkatona. Olyan törekvés ez, amely kitüntetett történelmi időt nyit meg. Keleten és Nyugaton ez egyaránt elemzések tárgya. Ha a Szabad Európa Rádiót hallgatod Mikes Imre (Gallicus) kissé patetikusan ragadja meg. Ha Szuszlov elvtárs aggályait olvasod az SZK(b)P jegyzőkönyvéből arról, hogy mit kell elkerülni, vagyjurij Andropov egykorú jelentését a kortársi időből - egyaránt kitűnik: olyasmi történt, amit a történelem nagy pillanatának lehet mondani. Tiltakozó, zajos csörömpöléssel Csepel teherautó fordult be a sarkon. Köhögve, zihálva állt meg, a motort le sem állították. A volán mögül apám egy barátja kászálódott ki. Néhány izgatott mondatot váltottak. Apám azt mondta: nem. És itthon maradtunk. Akkoriban keveset láttam. Anyám diszkréten hallgatott arról, mikor jön haza, jön-e egyáltalán és hol van... Apám addig nagyon sokra vitte. A párt megbízásából és egyetértésével még egy munkahelyi sportkört is irányított. Később kiderült, hogy mindez politikai tévedés volt és nem maradhat az állásában sem. Akkor az arcát figyeltem, de j\ nem tudtam értelmezni, hogy mit fejez ki. Megvetést vagy valaminek a kései megértését? Azon a csörömpölős Csepelen emberek készültek a szabadságba, Nyugatra indultak, mint a Mayflower puritánjai egykor - talán, hogy új hazát csináljanak maguknak. Apám úgy vélte: nem lehet új hazát csinálni. Az már nem ugyanaz. Talán a Mayflower utasai is tudták ezt - s ők talán éppen így akarták. A magyar gyakorlat más. Negyedszázaddal később a teherautó egyik utasa hazajött, s azt kérdeztem tőle: és mi az, amit ott nem szeretsz? Felsóhajtott, zsebrevágta a Bécsben bérelt VW kulcsát - akkor itthon még csak ügyvéd urak, főorvos urak jártak a foxival, osztályvezető és igazgatóhelyettes elvtársaknak borsózöld Moszkvics, vagy tulipiros Skoda dukált - és azt mondta: ájcban élek, jól menő cégem van, oda utazom, ahova akarok - de ha otthon vagyok, nem merem megtenni, hogy vasárnap délelőtt tízkor ne legyek ott az istentiszteleten. Ha elmaradok, nem jön annyi megrendelés. - Érdekes - gondoltam akkor én — itthon meg feljelentette az iskolaigazgató a hittant oktató papot -, és nagyon irigyeltem tőle azt a VW- bogarat. Azt nem tudtam, hogy odakinn ezt az egyszerű bauer használja - hétköznap apám barátja Mustanggal rótta a sztrádákat... Ma is vannak ilyen tévedéseink. Amikor a puha diktatúra porladni kezdett - nem mint a székely himnusz sziklája, hanem mint amikor egy nimbusz szertefoszlik, s úgy tűnt: a pártkongresszus többségének elég, ha Kádár János szerepét Grósz Károly játssza el miniszterelnök-főtitkárként - érezhető volt, hogy vesztett. A történelem így nem ismétli önmagát. Világpolitikai öszszefüggésekben nem is mertük végiggondolni. Túl sok függött Gorbacsovtól, aki sokat beszélt és keveset mondott. Elvette az oroszoktól vodka békéjét és nem adott helyette csak jelszavakat. Mindmáig nem is bocsátották meg neki. Amerika elnöke - több szerepet megformált, sikeres öreg színész - következetes maradt. Alig hittünk neki. Tegnapi hír, hogy súlyos Alzheimer-kórral küzd. Mindez emlékezet-kieséssel, zavarodottsággal jár. Reagannek szerencséje a színészmúlt: a kór nem lesz úrrá azon, • aki sok szerepet próbált, s tudott megújulni. Nekünk nem volt ilyen sorsunk, nem próbáltunk sok szerepet. S azt az egyet-egyet, amit kaptunk - azt is mások osztották ránk. Pedig jó lenne egyszer magunknak kitalálni hozzá a dramaturgiát is. Úgy vagyunk ezzel is, mint a szerelemmel. Értékelni csak akkor tudjuk mekkora volt is valójában, amikor már vége van. Amíg tart, amíg benne vagyunk, meglehet: csodálkozunk rajta - ámde nem értjük igazán. Jó volna egy kissé felülről, a magasból a jövőből nézni az egészet. Tudni, mi lett a vége és bólintani: hát hogy is másképp? Hogy volt egy koalíciós vita 95-ben? Hiszen természetes, hogy volt. Minden választás eredménye levezethető - persze csak utólag - az előző sikerekből és kudarcokból. Az egész így persze nagyon történelmietlen, s aki vállalkozik rá, mintha sohasem élt volna közöttünk. Ezt nevezzük politológiának. Most ünnep jön, s egy meghatározó, nagy történelmi helyzetre emlékezünk. Hogy tanultunk-e belőle, az sokkal később dől majd el. Bár úgy lenne.
