Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-09-22 / 38. szám
Paksi Hírnök 1995. szeptember 22. ÓD VÁROSI MOZAIK Félvágányon? REKVIEM: A VASÚIÉRT, A MÚZEUMÉRT A hetvennyolc éves Várhegyi József arról beszél, hogy nem számolta hány éven keresztül utazott a vasúti alkalmatosságokon, barátkozott az elsuhanó tájjal, hányszor átkozta vagy hányszor dicsérte a vonatot. A második világháború keleti frontjaira is vasúton érkezett. Kijev számára legalább annyira ismert város, mint például Pusztaszabolcs, vagy éppenséggel Paks, ahol él, ahonnan elindult a megméretés, az emberi megpróbáltatások keserű vasútján. Huszonévesen a paksi Árok utcában pékmesterkedett, de utcáját elrabolta tőle a háború és az élni akarás. Nyár volt, 1944. július 1. Az akkor huszonnyolc éves fiatalember Pusztaszabolcsra ment, vasutas segédtisztnek, tanult és élt, mit is tehetett volna mást? A vert német csapatok felszedték a paksi vasúti síneket, újraépítették a helybeliek, éppúgy mint a pályaudvart, a bakterházakat, s így a hajózáson kívül újraszűletett az olcsó szállítási lehetőség is. — Pusztaszabolcson kezdtem tanulmányaimat - mondja a nyugdíjas vasúti tiszt. - Jómagam harmincnégy éven át szolgáltam a vasutat, s három ezüst csillaggal a vállamon és mint főellenőr vonultam nyugdíjba. Vagy tizenöt paksi pályamunkás, hét váltókezelő s az állomásfőnök kereste kenyerét a vasútnál akkoriban. Tulajdonképpen sohasem akartam vasutas lenni, a megélhetés kényszere küldött a sínek mellé. Nem sokat kerestünk, de legalább volt munkánk. A vasút része volt a község gazdasági vérkeringésének. A hajóforgalmon kívül ez biztosította az itt megtermelt áruk szállítását. Minden mai megállapítás ellenére nem volt gazdaságtalan, hiszen munkát, keresetet biztosított saját munkatársain kívül nagyon sok embernek. Úgy gondolom ezek után megérdemel városunk egy vasúti múzeumot.- Csakhogy nem pusztán büszkélkedni, vagy kinyitni, s bezárni kellene, hanem működtetni és óvni is. Ez nem egyszerűen pénz, hanem lelkiismeret kérdése. A múzeumban felhalmozott érték figyelmet és odaadást igényel. Némi segítséget a MÁV is megérdemelne. Tudomásom szerint az országban egyetlen D3/106-os mozdony van, mégpedig a mi múzeumunkban. Ez a gép ne pusztán a vasút büszkesége legyen, de a városé is. A múzeum az egész ország kincsét képezi. Véleményem szerint néhány szakemberrel, szerény anyagi hozzájárulással Paks nemcsak megfiatalítani tudná a múzeumot, de jövedelmet is találhatna benne. En mindig szem előtt tartottam a vasút méltóságát. Akik a vasútnál dolgoztak és dolgoznak, vállalják azt az embert próbáló munkát, ezért is nézem szomorú, elszorult szívvel a pusztuló vasutat. SZARKAJÓZSEF
