Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-01-27 / 4. szám
Paksi Hírnök 1995. január 27. 8-VÁROSI MOZAIK A DUNAI LADIKOK téli Alma Nemcsak a medvék alusszák téli álmukat, de a dunai ladikok is. Kié a hó? Minden nagyobb hóesés alkalmával felteszik a kérdést: kié a hó, kinek, honnan kell eltakarítani? Ilyenkor az egymásra mutogatás nem egyszerű párbeszéd. Paks város szélén a 6-os országos főutat a közúti igazgatóság, míg a város belső úthálózatát a Dunacenter hókotró gépei takarítják, szórják a sós homokot. Jut belőle az út mellett parkoló autók ablakaira is. Nagyobb gond, hogy a lakóházak előtti járdaszakaszt kinek kell takarítania. Az önkormányzati rendelet szerint a tulajdonos kötelezett arra, hogy gondoskodjon a tulajdonában lévő ház előtt a járda letakarításáról, síkosságmentesítéséről. Ha nem jöhet a bírság. Ha éppen ott esett el, törött el a keze-lába, vagy sérült meg valaki, még kártérítést is fizethet. Paks óvárosában még ilyen alapon könnyű eldönteni, kié a hó. Fenn a lakótelepen ennél sokkal öszszetettebb a kérdés. A volt PA Rt.-s lakások társasházakká alakultak, szaknyelven „úszótelken” helyezkednek el, kapcsolatuk a közterületekkel egyáltalán nem rendezett. A tulajdonos az önkormányzat, a munkát viszont kiadta vállalkozóknak, a Dunacenternek, ők a hóeltakarítást gépesítették. Ott tehát, ahol géppel lehet ezt a munkát elvégezni, megoldottnak lehet mondani a feladatot. Ott viszont, ahol csak kézi lapátolással lehet boldogulni, marad a hó. Ez a senki földje-hava... A nagyobb városokban, Pesten, ilyenkor lehet találni alkalmi hómunkásokat. Pakson hiába is próbálkozik valaki ilyen módon alkalmi hómunkást találni. Pénzért sem. Maradnak tehát a lakástulajdonosok, ha nem: a hó marad. így aztán nem is lesznek kinn a vízből... Ajég beállta előtt a gondos gazdák tavaszig „szabadságoltatják” a dereglyéket. Hasonlóképpen teszi ezt ifjabb Hídvégi Pál, a nagy folyó nagy barátja, csónaktulajdonos is. Valaha Pakson is volt csónakház a Dunán, akkor ott pihentek a ladikok. Ma már más a helyzet. A ladikot ki kell emelni a vízből és otthon kezelni kell. Hogy milyen törődést igényel, ez nagy mértékben függ a lotka állapotátólöregségétől.- A legelterjedtebb szokás Pakson az - mondja Hídvégi Pál -, hogy a bójáról, a drótkötéltől (svemmer) megszabadított, bakokra fektetett ladikot otthonunkban kívülről ledrótkefézzúk, aztán merülési szintig kátránnyal vonjuk be. Azért a legjobb a kátrány, mert amellett, hogy kitűnően szigetel, még szellőzésre is van lehetőség. Belülről először alaposan lemossuk, majd száradás után lepácoljuk, lenolajjal bekenjük. Semmilyen festék nem jó erre a célra, mert záróréteget képez, s így megakadályozza a légzést, s így könnyebben, gyorsabban kezd el rothadni a fa. A bójákat is újra festjük, s a fentőt (drótkötél), láncot is lekezeljük olajjal. Van olyan év, hogy egy-két deszkát, merevítőt, bordát ki kell cserélni, vagy alumínium lemezzel bevonni. Az én ladikom harmincnégy éves, ez a „legidősebb”, a korelnök járgány a paksi Dunán, még a Tezás Józsi bácsitól vettem legénykoromban, szinte már csak a kátrány tartja össze, de azért még „szuperál”. Eddig még sohasem hagyott cserben. Pár év múlva végleg nyugdíjba vonul a hű társ, másikat kell vennem helyébe. Az evezők, vagyis kormánylapátok még bírják, azok kevés törődést igényelnek. Hajdan munkaeszköz volt a ladik. Halászok, vízimolnárok életének nélkülözhetetlen társa. A paksi ember ma is zsigereiben hordja a Duna szeretetét, így hát nem csodálnivaló, hogy az óvárost járván ilyenkor télen minden utcában bakokra fordított ladikokkal találkozunk. Mostanság persze már hobbi és nem kenyérkereset, ha vízre száll az ember, de a „hajó” változatlanul szent. Apáról fiúra száll a ladikkészítés mestersége, dinasztiák alakultak, gondoljunk csak a Nyitraiakra vagy a Kernekre. Ünnepnap a ladik szárazra emelése őszön, a szezon befejeztével, majd a vízre tétele tavasszal. Közben sem telik feleslegesen az idő: a partra tett hajó gondosan letisztítva alussza át a telet, majd a kikelet beköszöntével alapos felújítás következik. A repedések eltüntetése, a csónaktest újrafestése nem egyszerűen munka. Szertartás ez, amelyhez nem az ecset és a festék a legfontosabb, hanem a gazda lelke.
