Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-07-07 / 27-28. szám
Paksi Hírnök 1995. július 7. m EMBERMESÉK EMLÉKEZŐK A DUNA UTCÁBAN Prantnerné Lizi néni háza előtt az utcát normán fenyők díszítik. Faddon élek a féijemmel és két gyermekemmel. 8-10 éve kezdtem a keramikusságot. Egy rövid ideig Kemp Zsuzsához jártam tanulni, aki azt mondta, hogy szerinte megállhatok a saját lábamon is. Vettem egy korongot - ami nem volt valami sikeres vásárlás; a kemencéimmel sem jártam jól -, nehéz körülmények között kezdtem a munkát, s mind a mai napig keservesen meg kell küzdenem az alkotásért, az alkotás lehetőségéért. Ez belső küzdelem, mert igazából nem vagyok egy erőszakos alkat, inkább szolgáló típus. Első a családom, s azt akarom, hogy őket ne érintse hátrányosan az, hogy én „meg akarom valósítani önmagamat”. így hát többnyire másra kell a pénz, nem az én álmaimra. Télen is fűtetlen műhelyben, dzsekiben, sapkában dolgozom. Elég hajszoltak a hétköznapjaim: rendben tartani egy öreg házat, működtetni vagyok jelen a környékbeli galériákban, hiába árusítom magam is a munkáimat, alig-alig származik ebből bevételem. A nagyker régebben átvette a szobai párologtatóimat, de manapság arra sincs kereslet. Karácsonyra cserépharangokat készítettem, 40 forintért. Megvettek talán kettőt... * * *- Mostanában az indián motívumú festett cserépedények-Néhány év s a fenyők oly magasra nőnek, hogy csúcsaik a régi Tumpekféle ház ormán is túlmutatnak. Fritz Lizi özvegy, két férjet is eltemetett. Az apró kertben, ahol szőlőlugas is fogadja a betérőt, gondozza leandereit.- Mindig más földjén kerestük meg a kenyerünket - emlékezik a gyermekkori szegénységre, s arra az időre, amely hat elemi után a szolgálósorba vitte. Most töltöttem be a hetvenedik évem - jnondja és beinvitál a szobába, mutatja élete féltett kincseit, a megsárgult fényképeket, amelyeken Fritz Lizi szőkén mosolyogva nézett a fotós gépébe. Ez a kép volt a cselédkönyvemben - mutatja hajdani önmagát, aki a paksi Elirt János tanítónál, majd Tumpek Ferenc kocsmárosnál volt szolgálóleány. A háborút egy budapesti orvoscsaládnál töltötte, a nagyságos asszony néhány hónapos csecsemőjének volt a pesztrája.-Vágyódtam Paks és az édesanyám iránt - mutatja a falon a képet a feketeruhás paksi parasztasszonyról, aki özvegyen hét gyermeket nevelt fel, köztük fiát, aki a háborúban meghalt. - 1948 húsvétján néhány napra hazajöhettem. A körmenetben meglátott az első férjem, Ruff Ferenc, aki hét év után tért haza a frontról. Vacsora után mondja az öcsém: Lizi menjél ki, vár valaki a kertkapunál!-Tudja a háború nagyon megtizedelte a férfinépet, főleg faluhelyen. Ruff Ferenccel össze is házasodtunk még azon a nyáron. A nászutam másnap a szőlőbe, napszámba vezetett. Hidegvölgyben vettünk egy kis házat s vittem a móringom, amit édesanyámtól kaptam, egy ágyat, egy széket és egy asztalt. Az első évben Erzsébet napra két hokedlivel gazdagodott kis háztartásunk. Jó háziasszony és jó felesége voltam én szegény uramnak. Olyan rétest, olyan kalácsot sütöttem neki, hogy nem győzött dicsérni érte! De nem mindig futotta rétesre, kalácsra. Gombóc, bableves, paprikáskrumpli volt nap mint nap. Jobbára a krumplistészta dívott. S nagy néha a főzelékhez ennyicske hús - mutatja az ujját! Miközben beszélgetünk megjön a szódás, Hanoi József, egykorúak Lizi nénivel, együtt voltak marokszedők, jaj de sokszor - mondja - Gyapán, az Erdélyi uraságnál.-Míg be nem jöttek az oroszok én csak szolga voltam - mondja a hetvenéves, de örök vidámnak tűnő szódás. A gazda hajnali négykor köszönt be az istállóba, mert ott volt az én helyem: Jó reggelt Jóska, munkára fel! Fritz Lizi korán megözvegyült, első férjét Ruff Ferencet alig negyvenévesen eltemette. Új páijára talált Prantner Jánosban, aki néhány éve 82 évesen meghalt - szinte észrevétlenül forgatja kezében a fényképet, ahol a vékony termetű János bácsival ülnek ketten. Kopognak, a postás jön az újságelőfizetési díjért. Ötszázhúsz forintot kér. (Eördögh) a benne lévő kisboltot, ellátni a gyerekeket. Évente alig néhány hetet tudok foglalkozni zavartalanul a kerámiával. * * *-Nekem egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ez az egész nem nőnek való. Legalábbis így, ahogy Magyarországon birkóznunk kell az agyaggyúrással, a kemenceépítéssel, a korszerűtlen technikával. Ijesztő, amikor karnyújtásnyira tőlem 1200 fokon izzik az olajégő. S ha kész a mű, akkor szembesül az ember a másik nagy lehetetlenséggel, az értékesítéssel. Most már ez is áfás „termék”, s hiába kel foglalkozom. Nem újdonság ez, a mi mesterségünkben már minden ki van találva, néhány száz vagy néhány ezer éve. Csodálom a szabályos, ősi formákat. Bámulatos, bogy az a kis primitív indián mire volt képes, amikor mi éppen hont foglaltunk. Korong nélkül, növényi festékekkel, a semmiből teremtett valamit. Valamit, ami az idő múltával egyre csak szépül. Szeretem a patinát, szép a patina. Jó dolog az, ha egy edény a funkciójában van. Számomra sokkal felemelőbb érzés, ha egy kerámiámat használnak, „működtetnek”, mintha kiállítják. (Wessely) JAJ, A NŐNEK, HA AZ KERAMIKUS Ódryné Horváth Krisztina keramikus tárlata a paksi Belvárosi kávéházban volt látható.
