Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-06-02 / 22. szám
1995. június 2. Paksi Hírnök EMBERMESÉK MUNKÁBAN FIATALOSAN, SZOLGÁLÓ SZERETETTEL Lendvai tiszteletes szívesen átadná tisztét, de nincs megfelelő ember. A paksi kerületi esperes nem paksi. Hanem tolnai. Lendvai Istvánnak hívják és azt mondja, hogy a katolikus egyházban nem ritkaság az ilyesmi, hogy a kerületi elöljáró nem a székhelyvárosban él. A szekszárdi régió esperese például a bonyhádi plébános. A vallási szervezeteket alaposan helyben hagyta a „lágy” diktatúra. Anyagi és létszámgondokkal küzdenek. A katolikus lelkipásztorok többségének két-három-négy templomot (falut) is el kell látnia, s ők bizony már általában éltes korú férfiak. Lendvai esperes úr, a maga 65 évével még fiatalnak számit. Negyven esztendeje mutatta be az első miséjét... Hozzá tartoznak a tolnai, bogyiszlói, fácánkelti hívek. Istentiszteleteket vezet, esket, keresztel, temet, hitoktat. Mint kerületvezető pap, 12 plébániát látogat Dunaföldvártól Mözsig, hogy különféle ellenőrzéseket végezzen, s ha kell, anyagi, lelki segítséget nyújtson a plébánosoknak. Az udvariatlan kérdésre, hogy meddig bírja még az iramot, azt válaszolja, hogy szívesen átadná e tisztet másnak, de egyelőre nincs megfelelő ember. A paptársak elégedettek vele, mert barátian, szolgáló szeretettel végzi a teendőket. Wessely Fotó: Gottvald TÜKÖR, MADZAGGAL inKOff MDwcevr Milyen igazságtalan a sors: sokszor oda ad gyermeket, ahová nem kellene és éppen oda nem jut gyermek, ahol nagyon várnák. Az esetek többségében azt hihetnénk: ezzel nincs mit tenni. Pedig léteznek megoldások, azonban ma még minden nagyon nehézkes. Éveket kell várni az örökbefogadásra, meg kell küzdeni a jog ezer útvesztőjével azok után, ha már végleg eldőlt, hogy egy házaspárnak biológiai-genetikai okok miatt nem lehet gyermeke. Egyre többet hallunk a béranyaságról is: egy-egy gyermek kihordási ára egymillió forint körül van. Mindezt azért írom le, mert nem árt tudni: az egészségesen született és családban várt gyermek isteni ajándék, amit nagyon sokan nagyon megbecsülnének, mások fittyet hánynak neki. Az ilyen, ez utóbbi körülmények közé kerülő gyermeknek pedig a legnagyobb boldogság a család lenne, ha rátalálna, ha befogadnák. A gyermekre vágyókat és a családot kereső gyermek találkozását segítő munka és erőfeszítés pedig valódi kincs. * * * Csabát hetekig kerestem. Megtaláltam a vackát, mind a kettőt. A pincében több volt a kartonpapír, látszott, ez a végső menedékhelye. A padlásfeljárónál volt az otthona. Volt ott minden, rongy és újságpapír, műanyagpohár és villa, no és rengeteg csikk. A kacatok között ott volt egy tükör, hosszú madzaggal körültekerve. Csabát a lakók etették. Klári időnként beparancsolta a fürdőszobába, fiai felügyelték, hogy rendesen mosakszik-e, aztán Klári levágta a haját. A környéken mindenki ismerte a tizenöt éves fiút. Okos, mondták, nem szemtelen, és nem lop, csak csavarog. Kivert kutyaként. Csaba egy napon betoppant a szerkesztőségbe. „Keresni tetszett”, mondta és elvigyorodott. „Segíteni akar, ugye?” - kérdezte, de nem várt választ, folytatta: „Akkor abban segítsen, hogy megkaphassam a lakásomat!” Mesélt. Hosszasan. Kínos volt. Az apa eltűnt az ország másik végébe, az anya nem találta a helyét. Férfiak, ital, végül egyáltalán nem tisztázott körülmények között kiesett a negyedik emeletről. A nagymama beköltözött a padlásfeljáró alatti emeleten lévő lakásba. Csaba iskolába járt, játszott a téren, teljesen hétköznapi életet élt. Fél éve a nagymama szíve nem bírta tovább. A fiú egyedül maradt. Anyja rokonai beköltöztek a lakásba, Csabát nevelőotthonba adták. Ekkortól kezdve felfordult a világ. Már meg se tudta mondani a fiú, hányszor szökött haza. Egy tükörre madzagot kötött, így próbált néha bekukucskálni a régi szobájába. „Ne tessék keresni” - fejezte be mondókáját. „Elleszek. Ha betöltőm a tizennyolcat, úgyis beköltözők a lakásomba. Mert most idetesznek, odatesznek. Mert gyerek vagyok.” Búcsúzóul elővette a cigarettáját. Megkínált. „Úgy gondoltam, ha nagy leszek, nyomozónak megyek. És nem engedem, hogy úgy dobálják a gyerekeket, mint engem.” * * * Kisétált az ajtón, ennek már két éve. Próbáltam hírt hallani felőle. Eltűnt. Talán talált magának egy igazi családot. Akikkel lehet, még a gyereknapot is megünnepelték, ha mással nem, egy szelet csokival, egy gombóc fagyival... TIHANYI SZILVIA
