Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-05-12 / 19. szám
1995. május 12. Paksi Hírnök A TÄLPRAVALO TALPON TARTJA A JÓ CIPÉSZT Cipészek. A negyvenes-ötvenes években sokan váltak meg ettől a szakmától is, a jobb megélhetés reményében. SZARKA JÓZSEF ÍRÁSA Elgondolkodtató, hogy döntésük - talán az adott komák, kómák? - köszönhetően micsoda károkat okozott ennek a szép és hasznos mesterségnek. Fodor János, immár nyugdíjasán abban az utcában él, ahol fiatal tanoncként még hitte, hogy „maradhat a kaptafánál”. Pakson, a Kereszt utcában, az akkoriban igen jó nevű csizmadiánál, Borsi Imrénél tanulta ki a szakmát, majd lett rakodó és segédmunkás, igaz, tizenkét évig a Cipész Ktsz.-ben is dolgozott. Több mint negyvenegy évi kemény munka után most úgy vélekedik, hogy nyugdíjasán is tenni kell valamit, mert tevékenység nélkül mit sem ér az ember. Mint mondja, szülei napszámosok voltak, a mesterséget soha nem kedvelte különösebben, de hát valamiből élni kellett:-Az igazság az, hogy annak idején azért hagytam el a szakmát, mert a szervezetemet eléggé megviselte a ragasztó, arra pedig egyáltalán nem volt lehetőségem - se kedvem -, hogy műhelyt nyissak. A negyvenes években egyébként is nagyon sok jó nevű suszter dolgozott Pakson. Útra keltem hát, és meg sem álltam az akkori Sztálinvárosig. Persze, visszajöttem. De nem kell erről regényt írni, nem kell nekem a reklám. Megy a munka így is. Amikor aztán fogytán van a mikrotalp, a fémsarok, a szegfélék, autóbuszra ülök és a fővárosba utazok bevásárolni. Munka számomra mindig akad. Szükség is van rá: ha lenne húszezer forintos nyugdíjam, nem sürgetném. Nézze, nekem több mint negyvenéves munkaviszonyom van, egy szoba-konyhás lakásom, családot ilyen vagy olyan okok miatt nem alapítottam soha. Az igaz, hogy a tétlenség sem hagyna békén.-Amit vállalok azt megcsinálom, s nagyon ritkán bírálják a munkámat. Nézze, én soha nem voltam mesterember, ha valaki negyvenegy esztendő munkában eltöltött életéből csak tizenkettőt dolgozik a szakmájában, nem várhatja el azt, hogy úgy tekintsenek rá, mintha ő találta volna ki a mesterséget. Ugyanakkor meg kell, hogy mondjam, hogy én is kisiparosnál tanultam, s mindenki tudja, hogy ha valahol, hát egy maszeknál szinte mindent elsajátít az ember, ami a szakmához tartozik. Sőt, többet, üzletet, szorgalmat. Én például a hadseregben is cipészkedtem, s bár évekig nem dolgoztam a szakmában, mégis meg tudtam oldani olyan gondokat, amelyekkel nem tudtak megbirkózni azok, akik cégeknél végezték az iskolájukat. Igaza lehet ennek a szókimondó, egyedül élő idős embernek. Ha valakinek, hát neki nincsenek égbe törő, megméretést kérő és vállaló ambíciói, csak huncut mosolya van, meg gondja arra, hogy meglegyen a betevő. Jó cégérhez jó pincér Mádéfalváról kerültek Enyedi János székely ősei Bukovinába, majd Magyarországra, a Tolna megyei Varsádra. A székely szülők tíz gyermeket neveltek fel. A Gyönkön érettségiző fiatalember egy pillanatnyi ötlettől vezérelve az érettségi után szakma után nézett, s így lett felszolgáló.-Étteremben tizennyolc éves koromig, jó ha háromszor voltam - mondja több mint negyedszázados pincér múlttal a háta mögött. Tizenöt évig volt első munkahelyén a Paksi Halászcsárdában. A halászcsárda hírneve szerte jutott Európába, s a mindig udvariasan, kifogástalanul viselkedő pincér csak öregbíteni tudta ezt a szájról szájra járó imázst. A halászcsárda forgalmának majd egészét az átutazó forgalom tette ki. Egymásnak adták a széket, az asztalt az utazási irodák által szervezett programok résztvevői. A helyi vendégkör ritkán jutott asztalhoz - eleveníti fel a múltat. Divatban volt akkortájt a Paksi Halászcsárda, többnyire azért, mert halászfeleségek főzték a halászlevet, élükön Nyirati Bözsi nénivel. Nagyon jó zenészek szórakoztatták a vendégsereget, sokáig Sárközi Dezső és zenekara húzta a nótákat. Az akkori üzletvezető híres volt a szigorúságáról, ars poeticája volt: „Mindent a vendégért.” Ha csak egy vendég volt is a csárdában, szó sem lehetett arról, hogy leüljünk. Ma a kömlődi halászcsárda jó hírnevét öregbíti Enyedi János, s bizonyára neki is része van abban, hogy a csárda egyre népszerűbb lesz, mint ahogy a parkolóban álló autók száma mutatja.
