Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-03-24 / 12. szám
1995. március 24. Paksi Hírnök 1 A NAGYCSALÁDOS EMBER NEM SÍRHAT ÉS NEM NEVETHET... Te leszel a barátom! fogtak, bevittek. Nem bántottak, csak szavakkal, egyik pillanatban dicsértek, a másik pillanatban elmondtak mindennek, nem sorolom a jelzőket. Olyan maradtam, mint a néma gyerek. Nem léptem be a tsz-be. Nem írtam alá semmit. Sokan aláírták a belépő nyilatkozatot, gyönyörű állatokat vittek be a közösbe, fájt az én szívem is, szép deres lovakat adtak át. Életük munkáját látták tönkremenni, átadáskor mintha egy jó barátot, vagy testvért veszítettek volna el. A gazda azt is elmondta: ő maga is foglalkozott lótenyésztéssel, de a lovakat nem a sport eszközének, vagy egyéb luxusnak tartja.- Én a lovaimmal megszántom a szőlőt, ha kell elvitetem velük a trágyát, használati eszközöket, mindent, ami szükséges ahhoz, hogy amennyire csak lehetséges ne csalatkozzon földjében a gazda. A földről, a lovakról, a munkáról ismét a múlt jut eszébe:-Az én apám nagybérlő volt, kétszáz kataszterin gazdálkodott, a rengeteg munkának, amelyet végzett, a szorgalomnak és a hozzáértésnek az lett a vége, hogy minket, gyermekeit a bevonuló orosz csapatok és magyar szimpatizánsaik egyszerűen tönkretettek. Gondolja meg: négy liter tej beszolgáltatásának elmaradása miatt hat hónap börtönre ítélték apámat. Vagy elkobzás következett, súlyos pénzbüntetés tetézte a keserűséget. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy huszonnyolc szarvasmarhát és két lovat hajtottak el tőlünk az oroszok. Ma persze több értelme van a munkának: a föld hálás, ha törődnek vele - állítja Feil József. Lovak, munka és föld. Ma is sokan hisznek ebben. Talán azért, mert ez mindig bevált. Így szól a hatéves Évi, amikor benyitok a dunakömlődi Árpád utcai ház kapuján. Fögler Istvánt keresem. Harminckilenc éves, rokkantnyugdíjas, öt gyermek édesapja. A családfő kézbesítőként dolgozott a Postánál - húsz évig. Baleset kényszerítette nyugdíjba, lép nélkül, fél tüdővel él, háromszor műtötték. Felesége szintén betegeskedik, havi jövedelmük negyvenezer forint körül mozog. Mint mondja: hetvenhét éves édesanyja nagyon sokat segít a családnak. - Nem olyan egyszerű a fennmaradás - jegyzi meg visszafogottan.- Sok gyógyszerre van szükségünk - folytatja. - A feleségem szintén betegeskedik, tizenhárom éves kislányom, Erzsiké nemkevésbé, Pityu tizenegy, Csabi húszéves. Katika köztük az igazán eleven, ő a kilencedik évét tölti. Terhek nyomják a családfő vállát. így folytatja:- Ma is fenn voltam hajnali hat óráig. Ideges természetű ember vagyok, rossz alvó. A kicsiknek ebben az időben szoktam reggelit készíteni, mosni, takarítani kell, amiben csak tudok segítek a feleségemnek. A tél folyamán gondjaink voltak ugyan a tüzelő megvásárlásával, nem jutott pénz, de megoldottuk ezt is; ruhában aludtunk. Nem szégyenlem én a sírást, de sírni már nem tudok. Előfordult velem, hogy megrendítettek kissé a gondok, dehát az élettől ne csak az örömöt remélje az ember. Vállalom azt, amit a sors adott, s jó emberek a szomszédaim is, segítenek, ha orvosért kell szólnom, nekik ugyanis van már telefonjuk. Aztán a családra terelődik a szó:-Mint minden családban, nálunk is a legkisebb igényel egy kicsit több figyelmet és odaadást. Természetesen ez nem jelentheti azt, hogy a többieket kihagyná a szeretetéből az ember, hiszen egyformán gyermekei, egyformán szükségük van az anyai és az apai melegségre, ha kell dorgálásra. Aztán ismét mi másról, a pénzről beszélünk:-A feleségem most kapott hétezer-ötven forintot. Szerencsénkre megadatott, hogy a szükséges gyógyszerekért nem kell pénzt adni. Igyekszünk megbirkózni a nehézségekkel. A gyermek öröm, a gyermekeket fel kell nevelnünk. A gyermek nem lehet vitatéma. — Te vagy az én barátom! - mondja Évi. - Te jó vagy, te úgyis visszajössz játszani. Megígérem, mit is tehetnék, megígérem a kilencéves Katinak, hogyha erre vet a „küldetés” még egyszer, csoki lesz a zsebemben, megígérem Csábinak, Pityunak, Erzsikének mindazt, amit úgysem tudok beteljesíteni soha. Mert kell az ígéret, kell a beteljesülés utáni vágyakozás. Az író embernek arra sem maradt kedve a kirándulás után, hogy újabb tudósításokat vizsgáljon Magyarország népesedési helyzetéről. Vette magnóját, vette sátorfáját, megrendülését és indult viszsza, az atomváros sűrűjébe. Díszműkovács Pakson eladó A munkanélküliség sok mindenre ráveheti az embert, feketemunkára, arra, hogy jóval a megérdemelt bér alatti fizetésért dolgozzon, elvégezzen különböző tanfolyamokat, nem ritkán olyanokat is, amelyekkel semmire sem megy a továbbiakban. Egy paksi fiatalember sem gondolt semmi rosszat abban, hogy egy dunaföldvári vállalkozásnak köszönhetően megszerezze a díszműkovács szakmát. Hetedmagával örömmel vállalta az iskolát, annál is inkább, mert ígéretekben sem volt hiány a későbbi munkalehetőséget illetően: — Hárman vizsgáztunk le sikeresen - mondja a fiatal Tábori György. - A Munkaügyi Központ közvetített ki minket, közölték velünk, hogy huszonöt-harmincezer forintot kereshetünk, ebből aztán lett bruttó tizennyolcezer. Szó volt arról is, hogy megtérítik az útiköltséget, ezzel is gondok voltak. Summa summárum: kerestünk nettóban tízezer-ötszáz forintot. Becsapva érezzük magunkat és a légkör sem volt valami jó, „beindult” a macerálásunk, így paksiak, úgy paksiak. A kft. jól járt velünk, hiszen pénzt kapott értünk. Nem maradt bennünk egy fikarcnyi bizalom az ilyen és hasonló ajánlatok iránt. Rá kellett jönnünk arra, hogy sok „nyakkendős” ügyeskedő csakis a pénzt, meg a kocsiját használja, már régen kiveszett belőlük a lelkiismeret. Kitanultam egy szakmát, ez jó dolog, csakhogy nem tudok mit kezdeni vele. Miből és minek nyissak én Pakson egy díszműkovács műhelyt, kérdezem, kik jártak jól megint?
