Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-03-17 / 11. szám
Paksi Hírnök 1995. március 17. Emberformáló, sorsfordító idők jártak 1848/49-ben. A márciusi forradalom vívmányait fegyverrel kellett védelmezni. A küzdelem hatására városunk szülöttének, Jámbor Pálnak (Hiadornak) a hazafias lírája felerősödött. „És ez ajöld, e nép, mit védni kell, Piros vérünk utolsó cseppivel” - lelkesedett, lelkesített A honvédekhez című versében. MÁRCIUSI IFJAK, PAKSI HONVÉDEK Történelmi emlékezetünkben megmaradtak a nagy események, néven tudjuk nevezni az országos történések főbb személyiségeit, de... Gondolunk-e a közkatonákra, népfelkelőkre, nemzetőrökre, bátor honvédekre, akik között városunk szülöttei is megélték a heroizmus szép érzését, majd a leveretés keserűségét? Éberling Mátyás, Kovács György, Kovács József fiatalok, szinte még gyerekek voltak 1849-ben. A hon iránti érzelmeik, szabadságvágyuk emelte ki az iskolapadból, illetve a polgári létből őket. 1849-ben a kalocsai gimnazista Éberling Mátyás egyik iskolatársával határozta el, hogy a hazáért küzdők sorába lép. A kalocsai olvasókör díszes egyenruhát készíttetett számukra, így támogatva döntésüket. Kmetty tábornok a 23. számú, Rákóczi nevét viselő zászlóalj 1. századába osztotta be a fiúkat. Az eseményről „Az 1848 és 1849-ik évi szabadságharczban részt vett római és görög katholikus paphonvédek albuma” című 1892-ben megjelent munkában (a részlet megtalálható a Közvélemény IV évf. 3. számában) a következőket olvashatjuk: „És a kis honvéd igen boldog vala, hogy ő ily dicső nevű zászlóalj katonája lehet s nemsokára küzdhet is az ellenség ellen Szeghegynél.” Kövessük sorsát az említett album alapján! Honvédünk századával együtt a szeghegyi csata hírének csak örülhetett, az ugyanis bevégeztetett még mielőtt odaértek. A Pétervárad felé vonuló tábor számára Éberling honvéd előőrsi szolgálatot teljesített, magatartásáért, helytállásáért tizedesi rangot kapott. Akkor már 1849 júliusának vége közeledett. A had Temesvár alá igyekezett. Nagy menetelés volt az! A kimerült zászlóalj rövid pihenő után augusztus 9-én Dembinski és Bem fővezérlete alatt küzdött az osztrák Haynau által vezényelt ellenséggel. A tragikus kimenetelű csata után a visszavonulás következett. Majd Világos híre. Idézzünk ismét! „A hű bajtársak, kik annyi dicső csatában részt vettek, egymás nyakába borulva sírva búcsúztak el, és ki ahogy és amerre tudott, ment. A hazavédők egyszerre hazátlanok lettek. Bátor kis honvédünkre, Éberling Mátyásra is keserű bujdosás várt minden keservivei.” Orosz majd osztrák fogság után bujdosva, nélkülözve ért szülőföldjére, Paksra. Később, tanulmányai befejeztével áldozó pappá szentelték, s buzgó lelkipásztorként tevékenykedett Baranya megyében. Munkájában bizonyára lelki békéjét megtalálta. A szabadság eszméjét, a nagy küzdelem emlékét élete végéig hordozta magában. Vasvári Kovács József és testvére, György, városunk környékén is jól ismert személyiségnek, a doktornak voltak gyermekei. Úgy szöktek a csatatérre. Róluk dr. Németh Imre 1985-ben megjelent munkájában, az Olvasmányos szemelvények Paks város múltjából (896-1945) A nemzet funerátora cím alatt a következőket olvashatjuk: „György 1833-ban született, nincs még 15 éves, amikor a nálánál egy évvel idősebb bátyjával megszöknek Paksról és önként jelentkeznek a nemzeti hadseregbe, hogy a hét, még kiskorú gyermekét nagy nehezen nevelgető édesanyjuknak gondjain könnyítsenek, de nem utolsósorban azért is, hogy hazafiúi érzelmeikről nyíltan hitet tegyenek. A harctéren útjuk hamarosan szétvált. József mindkét lábán megsebesül, kórházi ápolás után további gyógykezelésre Paksra irányítják. Fivére, György végig vitézül helyt áll a küzdelemben, ezért Világosnál lefogják, rövid úton halálra ítélik, az ítéletet végül életfogytiglani börtönre változtatják, majd a hírhedt olmótzi várbörtönbe zárják, ahol a szabadságharc oly sok kiválósága raboskodott.” A későbbiekben József a nemzet funerátora, szertartásmestere elnevezést azzal vívta ki, hogy azon kedves halottak temetésén, akik életükben a hazának dicsőséget szereztek, személyesen vett részt, magyar ruhában ő vitte a fejfát a gyászmenet előtt. Kossuth Lajos temetésén megjelent paksi küldöttség nem sejtette, hogy városuk szülöttjét tisztelhetik a hajlott hátú öregúrban, aki a nemzet nagy fiát örök nyugvóhelyére vezeti. Éberling Mátyás és a Kovács testvérek nem dicsőséget kerestek, amikor ifjonti hévvel bekapcsolódtak nemzetünk szabadságharcába, egyszerűen tenni akarták, amit tenni lehetett és kellett. NAGY KRISZTINA
