Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-03-10 / 10. szám
1995. március 10. Paksi Hírnök VÁROSKÖRNYÉK SZENTANDRASPUSZTA: ÁRNYÉKBAN A SZELLEM NAPVILÁGÁNÁL A visszaút lehetősége számukra nagyon csekély. A gondozottak különböző betegségekkel kerülnek ide. Egy részüknél születésük óta fennáll a visszafordíthatatlan folyamat, mások az életük folyamán váltak a mentális betegségek áldozatává. A tapasztalat azt mutatja, hogy betegeink nagy része családjuk számára megszűnt - mondja a sok évtizedes tapasztalattal rendelkező vezető. - A mi társadalmunk a másságot nem tudja elviselni, s nem tudunk vele együtt élni. A gondozottjaink közül hat-hét ember van, aki néha hazamegy a családjához. Tíz körüli a számuk azoknak, akik havonta, tizenöten, akik évente hazamennek. A többség örökre itt marad... Pedig nekik is volt férjük, feleségük, vannak szüleik, vagy gyermekeik...- Hogy ne csak szakadatlan egymást lássák és a kertet, havonta egyszer templomba megyünk, majd sétálgatunk itt Bölcskén, hajó idő van fagylaltozunk - mondja az igazgatónő, aki a terápia egy részének tekinti a meleg vizes fürdőbe tett kirándulást is. Mindenkinek van saját ruhája az intézeti ruhán kívül. Séta és kirándulás alkalmával szépen felöltözködnek, s úgy élvezik a látnivalókat. Évtizedeket élnek le egymás mellett egy épületben férfiak, nők, a szexuális vágy azonban bennük is ugyanúgy megvan mint a kastélyon túli világban élőknél. Erre hivatott az ilyen jellegű intézményekben, az intimszoba. Az ápolószemélyzet feladata a nem kívánt terhesség megelőzése, oly módon, hogy minden fogamzásképes korú nőt tablettával kell védeni. Hetek, hónapokat, évek, évtizedek múlnak el, az egyik nap követi a másikat. Beszélgetésünkkor a kora délutáni napfény vidáman sütött be a katonásan egymás mellett sorakozó ágyakra. Mindenütt rend, tisztaság uralkodott. Az egyik szobában a polcon egy rózsaszín plüssnyúl ült. A kertben a kutyák estig láncra vannak kötve. A nagy kertkapu tárva-nyitva. Többen integetnek autóm után. Kihajtok a bölcskei útra, emberek libasorban kerekeznek hazafelé, valahol végétért egy munkanap. EÖRDÖGH GABRIELLA Tevékenység, megtartó erő A legrégebbi gondozottunk az intézményben egy harminckilenc éves férfi, aki 1977 óta él itt Szentandráspusztán. Huszonegy éves volt, amikor idekerült - tájékoztat Bodó Rozália igazgató. A terápiás kezelés egy része gyógyszeres, másik része az elfoglaltság biztosítása a számukra. Naponta nyolc-kilencen a kertben tevékenykednek, mindig van valami, amit csinálni lehet. Páran a gazdaságban dolgoznak a sertések körül. Egyikük szakadatlan fát vág, kikészítjük számára az aprítani valót, és ő hasogatja rendületlenül. Van, aki a mosodában tevékenykedik. Többen valamilyen manuális tevékenységgel tesznek-vesznek a kastélyban. Kötögetnek, képeket festenek, rajzolnak, vagy gyöngyöt fűznek. Szentandráspusztán a kastélykertben, száll, leng a hinta a napfényéé délután, de nem gyermekkacaj veri fel a csendet a kertben, hanem meglett férfiak és nők csoszogó jövése-menése. Szentandráspusztán vagyunk, a Pszichiátriai Betegotthonban. Fiatal férfi rója a végeláthatatlan köröket a kerti úton, kinyújtott kezében a faágat, mint esernyőt tartja. Nem szól, nem beszél, csak megy megállás nélkül.-Hetven lakója van az intézménynek - mondja Bodó Rozália igazgató. Negyvennégy nő és huszonhat férfi éli itt mindennapjait.
