Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1995-03-03 / 9. szám

Paksi Hírnök 1995. március 3. VÁROSKÖRNYÉK A telefon és a kártya PRÉHÁZI ILDIKÓ Egy este sürgős telefonálni­­valóm akadt. Mivel van telefonkártyám, elrohan­tam a falu egyetlen kártyás te­lefonfülkéjéhez - amely meg­jegyzem, legmesszebb találha­tó a postahivataltól - és láza­san telefonálni kezdtem. Illet­ve csak szerettem volna. Ugyanis megjelent a felirat a kijelzőn: - A készülék csak segélykérő hívásra alkalmas. Elkeseredetten tettem le a kagylót, de nem adtam fel. Vártam - mindhiába. A felirat csak nem akart megváltozni. Alig félórányi hiábavaló pró­bálkozás után újabb rohamra indultam. Először elballagtam haza al­kalmas pénzérméért. Mi­vel otthon nem akadt, kénytelen voltam egy éjszaka is nyitva tartó üzemegység­hez elvándorolni, s „régi” pénzt váltani. Ezután a pénz­érmével működő fülkéhez ve­zetett utam. Rossz tapasztala­taim újra beigazolódtak. Nem vette be a pénzt és vonalat sem adott. Tudtam, hogy a vonal másik végén várják híváso­mat. Igaz, nem mentőt, tűz­oltót, rendőrséget akartam hívni, de számomra ezenkívül is akad fontos elintéznivaló! Feladtam vágyamat, hogy te­lefonáljak. Nem először. Hol vannak már a régi szép idők, amikor a kétforintos te­lefonálásra (is) alkalmas volt? A minimum most tíz forint. Nálunk is van egy kényel­mes találmány, a telefon­­kártya - bár mint emlí­tettem ennek használata sem mindig zökkenőmentes. Per­sze a kártyák ára is megdup­lázódott. A két leggyakoribb, forgalomban lévő kártya közül az ötven egységes nem min­dig kapható. Ha nincs más, kezünkbe vehetjük a százhúsz egységest - ezeregyszáz forin­tért. Megéri. Többet kell dolgoznom. mint a nyolcvanas évek­ben, hogy úgy éljünk mint azelőtt - summázza az utóbb eltelt éveket. Mint mondja, nem tu­dott főállásban iparos lenni, annyi megrende­lés nem volt, hogy a köz­terheket biztonságosan ki tudja fizetni - hessenti el a magánvállalkozó té­máját Juhász Lajos. Juhász Lajos: Negyven évem van a mesterségben... A szomszédok sokszor már rég nyugovóra térnek, de a mester még mindig a műhelyben munkálja a fát. DALOLÓ GYALUBÓL HULL AZ APRÓ FORGÁCS Madocsán Juhász Lajosék portáján a fészer alá hosszú, szélezeden fe­nyődeszkák kerülnek. A fát tél végén vagy kora ta­vasszal vásárolja meg az em­ber, hogy az áprilisi szél meg­szikkassza - mondja a falusi asztalos, aki csaknem negyven éve űzi mesterségét a Paks melletti községben. Az inaséveket Dunaföldvá­­ron Kerekes Bélánál töltötte, majd hosszú évüzedeket mint művezető dolgozott a Duna­­földvári Fa- és Építőipari Szö­vetkezetnél. Dalol a gyalu, hull az apró forgács a madocsai asztalos­műhelyben. Nemrég készült el a legújabb munka, egy szép komód, rendelésre - mutatja a mester az elszállításra váró te­rebélyes darabot. Míg a szövetkezetnél dol­goztam, Angliába, Németor­szágba exportáltunk rusztikus kisbútorokat, zacc asztalokat. - Ismeri azokat? - fordul fe­lém. - Három kis asztalkát le­het egymás alá tenni - avat be a műbútorasztalosság rejtel­meibe.-Idehaza, Madocsán a Pol­gármesteri Hivatalnak dolgo­zom. Sok minden épült itt mostanában, hogy csak a leg­nagyobbat, a fedett tornacsar­nokot említsem - mondja Juhász úr. Keze munkáját sok szép darab dicséri, legutóbbi a tölgyfából készült bejárati ajtó, amely egy bölcskei ház ékes­sége lett.- Miként él ma a falusi ipa­rosmester? - kérdezem. - Nem unatkozom! - mondja a mester. A közeli református temp­lom tornya néz be Juhász Lajosék udvarába, ahol istál­lók is sorakoznak. Dajkát, a kétéves sárga kancát hobbiból tartják, néha a szőlőbe járnak vele, a kocsi elé fogva. Vagy mint már több éve, díszes nyereggel és zab­lával felszerszámozva a ma­docsai szüreti felvonuláson galoppozik végig a sárga kanca.- Mi még a hússzékben nem vásároltunk húst - invitál a házigazda egy kései früstökre. A múlt héten vágtak disznót, annak finom kolbásza kerül a puha bélű madocsai kenyérrel az asztalra.- A hatszáz öl szőlő is sok munkát ad és a gyümölcsfák - mondja. - Mandula, francia barack terem a bölcskei zárt­kertben. - Sokszor késő estig ég a lámpa a műhelyben. A szomszédok már rég nyugo­vóra tértek, de Juhász Lajos még mindig munkálja a fát. Ha nem gyalul, vagy gyü­mölcsfát metsz, akkor nagy futballrajongó. A madocsai fo­cicsapat minden meccsén kinn van és elkíséri a csapatot, ha idegenben játszanak. Sze­rény anyagi eszközeiből támo­gatja is a focicsapatot, hadd rúgják a fiúk a bőrlabdát a ma­­docsaiak örömére.

Next

/
Thumbnails
Contents