Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)
1994-11-25 / 40. szám
Paksi Hírnök 1994. november 25. Nehéz az élet------------------(5 Erdőben járva nyírfák és hársak között rábukkanok egy kastély romjaira, pontosabban egy lépcsősorra, melyet magasan betakar az avar, mögötte látom a hatalmas gödröt, mintha az égbe induló ember pokolba tartását szimbolizálná az egész környezet. A kastélyt a hatvanas évek végén lebontották, bár a szépen rendezett erdős terület csodájára járhatnának ma is. Az itt lakó emberek sajnálják, hogy ez megtörtént. SORSOK A PUSZTÁN, A VÁROS PEREMÉN PRÉHÁZl ILDIKÓ Már megint fázom. Esik az eső és éhes is vagyok. A csillagok sem ragyognak rám. Messze még a hajnal. Összehúzódom vackomon és kölyökkoromra gondolok. A születésem utáni boldog, békés időre. Anyám a szeretetet táplálta belém, gazdám a félelmet. Mióta eszemet tudom ebben az udvarban élek. Eleinte semmi gondom nem volt, csak rohangáltam körbe-körbe. Gyakran játszottak velem, simogattak, kényeztettek. Először akkor vertek meg, mikor kiszöktem az utcára. Játszani. Nincs ott semmi keresnivalód! - kiáltották. Aztán felnőttem és lánc került a nyakamra. Eleinte küzdöttem ellene, téptem, marcangoltam - de mindhiába. Irigykedve néztem szomszédaimat, akik szabadon élhetnek. Némelyiket a házba vagy a szobába is beengedik, autóba ültetik, ápoltak és tiszták. Ők lenéznek engem, mert nem „fajtiszta” vagyok. Velem nem lehet sétálni menni, mert koszos vagyok és büdös. Csak az eső mos meg néha. Velem nem büszkélkedik senki, hogy - nézd milyen okos, értelmes! Nem volt ez mindig így. Valaha a farkastörvény uralkodott. Mindig az erősebb maradt talpon. Manapság nem sokra becsülik az erőt, a látszat fontosabb mindennél. Ha átnézek a kerítésen egy jobb élet tárul elém. Ilyenkor nem tudom, hogy hol követtem el a hibát. Pedig én igyekeztem, hűséges voltam és őriztem, őrzőm a házat. Semmire sem vagy jó - hallom sokszor - örülhetsz, hogy enni kapsz. Hajnalpír az égbolton. Lassan mindenki előbújik kuckójából. Egy új nap kezdődik. Egy ugyanolyan nap. Nehéz a kutyaélet. Gyapát még ma is sokan úgy emlegetik, mint valami pusztát. Talán megszokásból, talán azért, mert ez a kistelepülés soha nem törekedett semmiféle kiváltságra, előjogot nem kívánt. Ritkán hallatott magáról, pedig a keresztek Pakstól Gyapáig tartó menetelése azt bizonyítja, hogy nem volt soha elhagy atottságra ítélve. Pakstól Gyapáig három kereszt áll az út mentén. A nyolcszázas évektől a hatvanas-hetvenes évekig ünneplő, hálát adó katolikus emberek búcsújárásától voltak áldva és tisztelve az itteni kastélyok, kúriák. Szép és emlékezetes menetelésekről beszélek, olyan menetelésekről, melyek minden idősebb paksi ember emlékezetében továbbra is a tisztesség meneteléseinek számítanak. Az ötvenes évek errefelé is elhozták a téeszesítést, a hatvanas években megszületett a Biritói Állami Gazdaság gyapai üzemegysége, kezdetét vette a település Pakssal tartott kapcsolatának folyamatos, ám nem felhőtlen erősödése. Az elzárt, békés ember mindig is óvatosan viselkedett azokkal szemben, akik hirtelen „jót akarnak”. Az itt élő cselédivadékok tudták azt, hogy mit jelent szolgálni, és mit jelent kiszolgáltatottnak lenni. Az ő szüleik látták meg a Szent Kútban - forrásban? - az Istenanya képét, az ő hitüknek és szorgalmuknak köszönhetően épült kápolna Gyapán. Ők szolgálták az itteni földbirtokosokat, így Kovács Sebestyén Endrét, dr. Erdélyi Aladárt, Mádi Kovács Jánost. Nehéz, nagyon nehéz időket éltek, féltek hát, mint ahogy az egyszerű ember félni szokott mindattól, ami idegen. A hatvanas években Gyapa - legalábbis úgy tűnik - egy ideig megőrzi a földbirtokos időkből reá maradt „tradíciót”, ám kénytelen volt megfelelni a kor elvárásainak. Igaz, hogy a gyapai kisgyermekek továbbra is Paksra jártak és járnak iskolába, ám nagyon sok paksi szakmunkástanuló kapta meg a korszerű képzést az állami gazdaság gyapai kirendeltségének köszönhetően.
